A határok elmosódnak, nem tudom, meddig tart a világ forgása körülöttem, és hol kezdődöm én. Lassan megcsikordul valami bennem.

MÉRLEGHINTA

                                          …van, hogy feljebb…
Van amikor fent…
                       …van amikor lent…
                                                                …és néha sehogy sem…

A gömbcsukló nyújtózkodó nyikorgással mesélt, mondatai végén enyhe bal-, majd jobb oldalirányú fejbiccentéssel konstatálva az állandó változást és váltakozás állandóságát. Az évgyűrűkként köré telepedő gépzsír, feketéllő ráncként terpeszkedett: a múló idő mocskának kézjegye. Dies diem docet. A nap melege által megolvasztott fagylaltgombócok izzadt verejtékcseppjei földig hulltak: a boldogság édes könnyei.

Születésemkor a felettem fodrozódó kék eget tartó angyalok illemtudóan üdvözöltek. Parola, pukedli. A csarnok oszlopai közt kacskaringózó szél, fanfárok halk dallamfoszlányait hozta a távolból. Eratosthenes birodalmának idilljében feloldódva, követeltem minden szempár osztatlan figyelmét. A végeken aláhulló tengerek víztömegének párája, jótékony függönyt vont körém.
A zuhatag cseppjei azokká a bizonyos fagylaltgombócok lomhán tarka cseppjeivé sűrűsödtek, amelyekre a gömbcsukló is szívesen emlékezett vissza.

A gramofon mohón    ropogtatja életem minden

másodpercének dallamát.        A gyémánt tüske falánk

lakomája nyomán, egyre hullnak       alá, a koncentrikus ívek

sziluettjébe rendeződő morzsák.          A körülöttem tornyosuló

romokban játszom. Egymásra      épülő, szűkülő körök

karimáján egyensúlyozva         rugaszkodom el a földtől,

sétálva Bábel bűvös falai          mentén. A régmúlt leülepszik,

magasabbról valahogy    kisebbnek látszik. Vetett

árnyékommal a napok       múlása játszik. Anamorphosys,

végtelenbe hajló híd a             szakadék felett, rajta a tábla:

"Vigyázat, csúszásveszély!"

Orbis Circus. Felettem        lebegő tányérsapkám karimájáról

úgy futnak le a sorok, mint       a bontott szövet szemei. Érzem,

a szűkülő gyűrűk bezártságában          egyre fogyok én is. Mind

több és több vadhajtást törölnek     le testemről a mélybe

zuhanó évek. Az emelkedő    szubsztancia elveszíti a

rugalmasságát, légies könnyedséget     kapva. Tudom, az utolsó

rög felettem tör majd pálcát,        mielőtt szétzúzódik a

mélyben, mely elnyel.

Lassan elszédülök.

A határok elmosódnak,         nem tudom, meddig tart a világ

forgása körülöttem, és      hol kezdődöm én. Lassan

megcsikordul valami bennem.        A fejem balra, majd jobbra

biccentem, konstatálva az           állandó változást és váltakozás

állandóságát...

...míg a szív meg nem hasad.