Mindegyik a hős sziporkázó, megcsavarodott képét szórta felé, lába előtt a már halott szörnyeteggel. Elégedetten bólintott, és megindult kifelé a labirintusból.

Mese

A szörnyeteg már évezredek óta bolyongott az eltorzult kastély sötét labirintusában. A hajnal derengő fénye – az egyetlen fény, amely képes volt áthatolni az égboltot ellepő súlyos felhőkön – rendszerint a tükörteremben találta. A folyosók falait borító számtalan faliszőnyeg képeiből már rég rájött, hogy egy hajnalon meg fog érkezni a hős, aki majd megöli őt, és hogy a végzetes összecsapásra a tükrök termében kerül majd sor. A képeken azt is látta, hogyan hagyja el a hős diadalmasan a labirintust, háta mögött az ő vérbe fagyott testével, mégsem rémült meg egy pillanatra sem. A történetnek csupán egyes, láthatatlan részeit kellett átírnia. Száz évig építette a tükörtermet, hogy a fényesen csillogó felszínek képesek legyenek megidézni a sötétséget, mely mögöttük bujkált. Amikor pedig elérkezett a hajnal, ő ölte meg a hőst, a hideg pengét mélyre mártotta a mellkasában, és a haldokló utolsó, rémült, elkerekedett szemű pillantásából tudta, hogy sikerrel járt. Visszafojtott örömmel emelte magasra a fejét, és tekintete végigsuhant a falakat borító milliárdnyi tükrön. Mindegyik a hős sziporkázó, megcsavarodott képét szórta felé, lába előtt a már halott szörnyeteggel. Elégedetten bólintott, és megindult kifelé a labirintusból.
Egy ajtó csapódott.
– Kislányom, már negyedjére szólok. Szíveskednél végre befejezni az olvasást, és asztalhoz ülni? Kihűl a levesed.
Egy nefelejcsvirágkék szemű, szőke kislány iszonyú rémületben pillantott fel. A környezet idegen volt, a hangok bántóak, a fények kegyetlenek. Egy pillanatig fogalma sem volt, hol lehet. Aztán összeszedte magát.
– Megyek már – mondta halkan.