Még mindig a verandáján feküdt, de már pirkadt. Körülötte minden narancssárga színben úszott. Szinte hallotta, a hangját, ahogy azt mondja; most már nyugodtan tovább léphet.

Jelen

A verandán üldögélt. Cigaretta volt a kezében, félig leégve. Jó messzire elhajította és fel akart állni, de csak a borosüveget rúgta fel. Akaratán kívül visszaült és hátradőlt. A csillagokat nézte. Kellemes volt az idő, bár kissé hűlni kezdett.
Egy fényszikrát látott a feje felett elrepülni, amiről nem tudta eldönteni, hogy a képzelete játéka vagy egy hullócsillag. Kívánni akart, a biztonság kedvéért, de hirtelen vágyak ezrei árasztották el. Igazából az összes gondolata egy személy köré fonódott, az üstököst ezzel mégis elszalasztotta. Arra gondolt, hogy talán ez volt számára az utolsó reménysugár. Talán, ha azt kívánta volna, hogy jöjjön vissza hozzá.
Már régen nincs vele, de még mindig borzasztóan hiányzik neki. Amióta elhagyta és becsukta az ajtót maga mögött, ezzel jelezvén (igencsak teátrálisan) szándéka komolyságát és véglegességét, nem volt túl boldog. Úgy tűnt neki, mintha az örömök is csak messziről, egy gyorsvonat ablakából integetnének neki. Kezdetben számtalanszor próbálta elérni. Kereste telefonon, végtelen hosszúságú leveleket írt neki, még a helyeket is sorra felkereste, ahol felbukkanhat. Mindezt persze a legkisebb eredmény nélkül.
Mostanra itt kötött ki. Egy csomag gumicukorba próbálta fojtani a hét fáradalmait, na meg, ha már az italos részleg elkerülése lehetetlenné tette a fizetést és a kijutást, hazafelé levett a boltban egy üveg vörösbort is, amit egyedül csak bajosan tudott kibontani. 2008as évjáratú volt. Akkor még együtt voltak. De mit is számít ez? Nem akart sokat inni, de egy belső hang mindig követelte a következő pohárkát. Már arra sem emlékezett, mikor ürült ki teljesen az üveg. Csak feküdt, a gondolatok meg egyre jobban cikáztak a fejében. Szerette volna megkérdezni valakitől, hogy lehet-e belőle még normális, beteges kényszerképzetek nélkül élő ember. Egy új párkapcsolatra gondolni sem mert. Tudta, hogy számára ő volt az igazi és nem látta értelmét egy másik fél beavatkozásának. Meg akarta őrizni az emlékeit és legfőképpen az érzéseit, olyannak amilyenek voltak. Már majdnem fél éve élt droidként. A munkában és a magánéletben sem volt túl sikeres. Egész napját egy irodában töltötte, szinte állandósult magányban. Ha nem volt muszáj nem ment emberek közé. A kötelező rendezvényekre alig negyedórára tért be, a családi ünnepeken meg nem kellett kényszeredetten mosolyognia. Nem tudott olyan pillanatot felidézi, amikor valóban a jelenben lett volna. A múlt teljesen magával ragadta.
Egyszer csak azt vette észre, hogy macskája hátát simogatja. A dorombolása álomba ringatta. Hónapok óta először álmodott. Azt álmodta, hogy fuldoklik. A hínár finoman körülölelte és egyre mélyebbre húzta magával. Ő mégsem ellenkezett. A sötétben már semmit nem látott, mégis úgy érezte, hogy megkönnyebbül. Amikor elérte a legmélyebb pontot, a kötelékek meglazultak a testén és visszadobták a víz felszínére. Szemei hirtelen kipattantak. Még mindig a verandáján feküdt, de már pirkadt. Körülötte minden narancssárga színben úszott. Szinte hallotta, a hangját, ahogy azt mondja; most már nyugodtan tovább léphet. Elég volt a sötétségből, átlépte a holtpontot. Bement, magához vette a kézitáskáját és egy új emberként elindult, az ajtót be sem zárva. Semmit nem vitt el magával a régi életéből, még csak búcsút sem vett. Mindent maga mögött hagyva neki vágott a világnak, miközben Ő az újságok címlapján olvasta a hírt, hogy eszméletlenül találták azt az embert, aki valaha fontos volt neki. Tudta, hogy anno a kilátástalan jövő látomásai rémítették meg és ezért hagyta el. És most, hogy már halott volt, már a saját jövője sem érdekelte.
Talán, ha mindketten a jelenben éltek volna…