Ha nem járjuk keresztbe-kasul azon az éjszakán a várost, ha nem kérem el tőled, előre, amit nem is szerettél volna nekem adni, akkor tudom nyugodtabb lennél most. Aznap éjjel azonban a mindenség egyetlen kis falatjáról le nem mondtam volna. Hadd győzzön a mohóság, engedjük kicsit ki.

ROSSZKEDVÜNK TELE

Azon a napon annyi történt, hogy nem akartam felkelni reggel. Csakis valami rossz álom hagyhatott keserű foltokat a párnákon. Az ablakon túli világ e napon sehogy sem bírt behatolni, mintha vaspáncélzatok állták volna útját a reménynek.

Az előző éjszakán indultunk, mindketten máshonnan, de egyfelé tartottunk. A bár nem lehetett volna sötétebb, a zene nem lehetett volna ingerlőbb, a bor meg épp elég volt. Ugyanolyan lassan és tétován kezdtünk bele, mint évekkel előbb. A tapasztalat, az emlékek nem segítettek. Hiába, nem javultunk, csak öregedtünk. Már arra sem emlékszem mit válaszoltam az első kérdésedre. De valószínűleg azt, amire számítottál, mert maradtál.
 
Tánc közben nem tudom mit hittél, mert akkora én már nem hittem semmiben. Mégsem hagytuk abba, keringtünk az emberek és magunk körül, az álmaink és a valóság körül, a nappal és az éjszaka körül, a félelmeink és a lehetőségeink körül. Mely utóbbiak elég korlátozottak voltak, hiába akartuk széjjeltépni a béklyót, ami már ősidők óta feszült a húsunkba.
–Nézd, nem tehetsz róla – mondtad, és én megéreztem, hogy újra a körülmények állítottak csapdát.
–De én szeretném, ha most én tehetnék róla – ezt mondtam, és már meg is bántam, mert a szemedben megváltozott valami erre. Talán soha nem is néztél rám, talán soha nem is láttál. De az is lehet, hogy én nem láttalak. Talán ha látlak az első pillanattól fogva, mikor elkezdett gyorsabban forogni a Föld, szélsebesen száguldani a gondolatok, elfogyni az erő, megfakulni a mosoly, lehullani az utolsó levelek, és szétesni az egész addigi rendszer.

Ha nem járjuk keresztbe-kasul azon az éjszakán a várost, ha nem kérem el tőled, előre, amit nem is szerettél volna nekem adni, akkor tudom nyugodtabb lennél most. Aznap éjjel azonban a mindenség egyetlen kis falatjáról le nem mondtam volna. Hadd győzzön a mohóság, engedjük kicsit ki. Hadd vegyen birtokba mindent, a tétova perceket, a szellőt, mely lépteink után keletkezett a megkopott épületek aljában, a csók előtti rátartiságot, a libbenő kabátszélét, és hadd kísérjen egészen hazáig minket. De ott majd rácsukjuk az ajtót.

Bent már nem hallatszik más, csak a pengeélen táncoló akaratlanság.

Szóval nem akartam felkelni azon a reggelen. Pedig hallottam, ahogyan levegőt veszel.