Az egyetlen arcot, amit az elmúlt egy évben látott. Talán már csak ők ketten vannak. Talán újra benépesíthetnék a Földet. Talán minden lehetne újra ugyanúgy. Talán…

Utolsó Vacsora

Az áthatolhatatlan sötétség mögött vajúdott a Lány. Vértől és mocsoktól szennyes padlón ült, hátát a jeges falhoz tapasztva küzdött. A fájások egyre fokozódtak és torkából emberfeletti sikoly szakadt fel. Beindult a szülés.
Kiáltása halló fülekbe érkezett, a kihalt épület távolabbi részéből sietős léptek kopogása indult el: alig pár perc múlva már a Fiú is ott állt mellette. Elragadtatva nézte a kínoktól gyötört, gyönyörű arcot. Az egyetlen arcot, amit az elmúlt egy évben látott. Talán már csak ők ketten vannak. Talán újra benépesíthetnék a Földet. Talán minden lehetne újra ugyanúgy. Talán…
…
A Fiú gondolatait hirtelen felremegő sírás törte ketté. Már minden elő volt készítve. Zsebéből előhúzta egyetlen rozsdás kését és elválasztotta a Magzatot a Lánytól. Gyöngéden a karjaiba vette a kicsit, a falhoz sétált vele és két apró lábánál fogva háromszor határozottan a hideg betonhoz verte. A sírás abbamaradt. Picike ujjak rángottak még utoljára egyet-kettőt.
…
De ne csodálkozz ezen, Gyermek, hiszen te is tudtad. Már anyád méhében hallhattad szüleid beszédét. Jobb lesz így neked. Nem fogsz borzalmakat megélni és szüleidet is jóllakatod még egy utolsó vacsorával. Aztán ők is követnek majd téged a nagy semmibe.