Különleges operacsemegével rukkolt elő nemrégiben a Kolozsvári Magyar Opera, Giuseppe Verdi Attiláját egy zenés társulat körülbelül negyvenévente tudja színre vinni, mivel ilyen ritkán csiszolódik össze a megfelelő csapat egy ilyen előadáshoz – avatott be a részletekbe Selmeczi György, a darab rendezője, karmestere. A kuriózum-produkciónak óriási sikere volt a kolozsvári zenekedvelő közönség körében.

Viharos siker nulla költségvetésből

A gazdasági válság a művészetek tekintetében is érezteti hatását, több rövidfilm, irodalmi mű, képzőművészeti alkotás dolgozta fel már a témát, azonban sajnálatos módon a „jelenség” nemcsak eszmei értelemben üli be magát egy-egy vers, festmény vagy képsor közé. Az átlagember az utóbbi két évben nagyon megnézi, hogy költ-e pénzt egy könyvre, megvesz-e egy színház vagy koncertjegyet, ugyanis bármennyire szép legyen a művészet, akármennyire is hasznos és helyénvaló annak létezése, a társadalom nagy részének sajnos már élelmiszerre sem futja a havi keresetből. 
A Kolozsvári Magyar Opera nulla költségvetéssel vágott bele Verdi Attilájának előkészítésébe, ami óriási kihívásnak bizonyult. Hiszen, amint azt Selmeczi is aláírta: az Attila színre vitelében két út van, az egyik a kolozsvári társulat mostani helyzetét tekintve járhatatlan: egy színes szagos történelmi tablót csinálni belőle, jelmezekkel, díszlettel. A másik irány, amit a társulat választott: egy nagyon sűrű kamaradráma előkészítése, amelyben a tömegeket háttérbe szorítják, reflexív közeget alakítanak ki. Viszont a második megoldás választása hatványozottan követeli meg, maximális erőbedobással, precizitással kell kezelni a művészi produkciót, hiszen így minden apró kis baki, hiba jelentősége felnagyítódik, a néző könnyebben észreveszi, ha egy énekes nem a kellőképpen végezte el munkáját, vagy ha nincs meg az előadásban a zenei, színpadi összhang.
A Kolozsvári Magyar Opera azonban ezzel könnyedén megbirkózott, hiszen mint ahogy azt Selmeczi is állította, a társulat előadóművészei világszínvonalú énekesek, akik színésznek sem utolsók, arról nem is szólva, hogy Verdi nyelvét „anyanyelvi szinten beszéli” az ügyelőtől a legnagyobb szólistákig mindenki. A rendező nagy örömére szolgált, hogy a kolozsvári énekesek kiváló színészi képességekkel is rendelkeznek, és meg lehetett csinálni velük azt, ami egyébként operaszínházakban nem nagyon szokott sikerülni. Hogy valóban mélyen átélt legyen darab, megszülessenek a megfelelő színpadi kontaktusok, erős legyen a sugárzás a szereplők között, nehéz feladat, nem könnyű kihozni az előadóból.
Az opera történetétére kitérve el kell mondanunk: ősbemutatójára 1846 március 17-én került sor a velencei La Fenice operaházban, Magyarországon 1972 július 7-én játszották a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A szövegkönyvet Temistocle Solera és Francesco Maria Piave írta Zacharias Werner Attila, Könnig der Hunnen drámája alapján.
A mű háromfelvonásos, az ötödik század közepén játszódik, a Római Birodalom területén. A történet, a zenei effektusok, a drámai jelenetek érdekfeszítőek, olyan megoldásokat tartalmaznak, amelyek a hagyományos és modern operai elemeket tömörítik magukba.
Az izgalmas cselekmény gyönyörű áriákkal, kórusművekkel, duettekkel, tercettel, kvartettekkel hozza izgalomba a közönséget. Zenei felépítése ugyan nem a megszokott Verdi-művekre emlékeztet, viszont fontos megjegyezni, kuriózum jellege, a mű modern áthallásai korszerűvé, élvezhetővé, dinamikussá teszik az előadást. Attila szerepében Sándor Árpádot, Odabelláéban Kele Brigittát láthatjuk. Eziót Naphegyi Béla alakítja, Forestót Pataki Adorján, Leonét Sziklavári Szilárd, Uldiót pedig Bardon Tony.
Verdi Attiláját a társulat a hagyományos székelyföldi és szórvány túrnék keretén belül is be kívánja mutatni, mindezek mellett a Kapolcsi fesztiválon is előadják, valamint eddig már két magyarországi fellépésre kaptak meghívást. Az előadás eszköztelensége miatt nagyon jól szállítható, nem technikafüggő, bonyolult színpadi gépezetre sincs szükség, éppen ezért a társulat számára nem okoz gondot más színpadokon is megmutatni.
 

Varga Melinda