Halk kattanás, és már benn is volt. Végezte a munkáját. A földszinten. Majd az emeleten. Ahol…

Fő az udvarisasság

    Kornél betörő. Az a fajta, aki kizárólag takaros, családi házakat rabol ki. Ma is erre készül. Egy budai negyedben nézett ki egy már-már villának is beillő célpontot. Kornélnak szokása, hogy elegánsan felöltözik minden munkájához. Megadja a tiszteletet. Fekete elegáns cipő, fekete nadrág, fehér ing, hozzá elegáns zakó. „Ahol van, onnan elveszek, ahol nincs, azokat nem bántom”– gondolta, s nyugodt lelkiismerettel feszítette fel a zárat.
  
–    Oh, bocsánat!– szólt betörőnk, mikor a sötétben egy álmosan botorkáló testbe ütközött.– Elnézést, ha felköltöttem.
–    Milyen udvarias!– szólt elragadtatva a Férfi a köntösben.– Tölthetek egy pohár vizet?
–    Nem kérek, köszönöm. Már épp indultam.– felelte magabiztosan, s már lenn is volt.
–    Elnézést, nem akarok udvariatlan lenni, de megmondaná, hogy ki maga?
A kérdés lasszóként húzta vissza bátor munkásunkat az ajtóból.
–    Reggelre úgyis megtudja.
Mindeközben a zajra felébredt a Nő is.
–    Mi történt, drágám?– érdeklődött fáradt hangon.
–    Volt itt egy nagyon udvarias, jól öltözött fiatalember. Nem tudom, ki. Talán az öcséd hagyott itt valamit, és azért jött vissza.
A Hölgy megnyugodott, s mind a ketten pihenni próbáltak. A Férfi a plafont bámulva még elgondolkozott:
–    Tudod, az a baj, hogy ebben az átkozott sötétben még az arcát se láttam rendesen.