Pillanatok alatt közvetlen a mentő háta mögött haladt, de nem tudott elébük kerülni. Beértek a városba így már semmi esélye sem maradt, hogy tervét megvalósítsa. Dühösen két kezével ütötte a kormányt.

Játék az élettel

Zsolt egy elkényeztetett, agresszív fiatalember. A férj nélküli anya ilyenné nevelte. Minden rosszaságot megbocsátott, csak dicsérettel halmozta el. Az tény, hogy Zsolt önmagán kívül csak anyját szerette. Fölényes agresszivitását vezetés közben is megmutatta. Leszorított, vagy veszélyesen előzött meg autókat, s jól szórakozott, amikor sikerültek manőverei.
Ezen a napon hazafelé tartva Zsolt egy szirénázó mentőre figyelt fel. Autóstársai félrehúzódtak, de ő nem. A mentőautó sofőrje többször próbálta megelőzni, de ahogy jobbra fordította a kormányt az előtte haladó is ezt tette. Többszöri próbálkozás ellenére sem tudta megelőzni Zsolt autóját. Ekkor a mentő sofőrje lekapcsolta a szirénát, s szaggatott ütemben dudáját nyomta. Zsolt leeresztette a kocsi ablakát, és egész karját kinyújtva középső ujját az ég felé tartva jelezte, kapd be! A másik sávban haladó vezetők felfigyeltek a gúnyosan vigyorgó, szabálytalanul közlekedő fiatalemberre, és az egész sor lassítva, az útszéli árkot érintve utat engedtek a mentőautónak. Zsolt tajtékzott, idióta barmoknak nevezte őket, s rálépett a gázra. Pillanatok alatt közvetlen a mentő háta mögött haladt, de nem tudott elébük kerülni. Beértek a városba így már semmi esélye sem maradt, hogy tervét megvalósítsa. Dühösen két kezével ütötte a kormányt.
– Na, ezt megnézem! Mi olyan sürgős? – és követte a mentőt.  A főútvonalról az ő utcájukba fordultak. Egy piros lámpa megállította Zsoltot. Felemelkedve nézte hová mennek. Három mentős berohan a házukba. Zsolt leállította autóját, és a kapu felé haladva nagyot rúgott a mentőautó kerekébe. Udvarukból látta, hogy lakásuk ajtaja tárva-nyitva. Mint akit puskából lőttek ki rohant fel az emeleten. A mentőorvos anyja mellkasát ütemesen nyomta és hangosan számolt: egy, kettő, három, négy. Még párszor megismételte, majd abbahagyva órájára nézett.
– A halál beállta, kettő óra negyvenhét perc.
Zsolt, anyja mellé ugrott, s leroskadva két kezével rázta.
– Anya! Ne hagyj itt! – s kétségbeesve nézett az előbb még anyját menteni próbáló mentősre.
– Fogadja részvétünket, és elnézést, de az úton egy pihentagyú sofőr feltartott minket, így nem tudtunk miatta időben ideérni. Öt percen múlott. Ha idejében érkezünk az édesanyja még élne.
Zsolt hisztérikus zokogásba törve üvöltötte:
– Én voltam az a pihentagyú, s ájulva zuhant anyja testére.