Egyedül voltam. Úgy döntöttem, kievezek a tenger közepére. Gondoltam, megnézem, látom-e, milyen ott … középen lenni. Így aztán eveztem egyre beljebb, tényleg egyedül, de cseppet sem magányosan.

Egy

Van egy perced? Mesélnék egyet. A történet rólam szól. Vagy talán rólad is, ha egyet tudsz érteni velem. Szóval ott és akkor esett meg velem minden. Persze ezen fogalmaknak egyáltalán nincs jelentősége a lényeg megértésének tekintetében... meg egyébként sem. Erre is rájöttem akkor és ott.
Egyedül voltam. Úgy döntöttem, kievezek a tenger közepére. Gondoltam, megnézem, látom-e, milyen ott … középen lenni. Így aztán eveztem egyre beljebb, tényleg egyedül, de cseppet sem magányosan.
Gondterhelt gondolataimat elfeledtem. Lényegében magamtól szabadultam el. Mintha gondolatszálaimból  szőtt személyiségemtől eveztem volna egyre távolabb. Lassan és fokozatosan egyszerűsödtem, üresedtem. Ütememmé válva, könnyed lüktetéssel haladtam tovább a távolba. És akkor, ott egyszeriben megtörtént.
A Nap lemenőben volt. Lassan olvadt a tenger felszínére. Fénnyúlványai rásimultak a puha, ringó hullámzásra.
–Vízben oldott napfény. – gondoltam egyet, de csak ennyit, semmi többet.
Egyszerűen szemlélődtem tovább. Továbbra is üresen. Az űrt, mely bennem támadt, feltöltötte a mindenség végtelen csendje.  A nap ráfolyt a tengernyi vízre, így váltak eggyé. Együtt táncolva, a nap a vízzel, a víz a nappal. Együtt. Különbség és csúfság nélkül. Időtlenül és egészen gyönyörűen.
Velem együtt! A Világegyetem volt ott jelen egy pillanatban megpihenve. Benne én, egybekelve Vele.
Ettől kezdve nincsenek szavak, mert az egyértelműt nem lehet sokértelmű szavakkal leírni. Meg sem próbálom. Erőlködni pedig egy cseppet sem szeretnék. De a lényeg, hogy a látomás velem maradt. Megláttam és megszerettem. Belém költözött. Nélküle életem semmi, csak tétova téblábolás és céltalan semmittevés lenne ezután. De most fáklyám, sőt látásom lett! Másképp, egyebek közt, nem is lehetne élni.
És ez azóta így van. Valójában eddig is így volt mindig. A mindenség egyfolytában teljesít. Csak én nem.  Önteltségemben mindvégig kitoltam magamból minden egészet. Én nem voltam eléggé kinyílva és kiüresedve. Csak akkor és ott. Talán csak, hogy most elmondhassam Neked.
Hogy mit tanultam ebből?  
–Egyetlen dolgot tehetsz a gyönyörűséggel, ha egyszer megtanultad látni: szeretheted.
Ezt tanultam… mármint szavakba öntve.
Remélem, egyetértünk.