Pedig már nincsen funkciójuk, nem tartanak semmit. Semmit… Tüntetőleg törik meg a vörös fal egyhangúságát, odavonzva ezzel a tekintetet, és egyre csak a hiányt hirdetve.

Kabát meg cipő

   
Kopog a cipő a kövön. Kattan a zár, nyílik az ajtó. A nagy csendben hallatszik ahogy a por apró molekulái koccannak. Köszön, a semmi válaszol. Kabát a fogasra, cipő a sorba. Haj felköt, be a konyhába, vacsora. Bögre a kézbe, be a fotelbe. Szemben a fal, vörösre festve…

Az apró szögek, mint éles lándzsák merednek ki a falból. Pedig már nincsen funkciójuk, nem tartanak semmit. Semmit… Tüntetőleg törik meg a vörös fal egyhangúságát, odavonzva ezzel a tekintetet, és egyre csak a hiányt hirdetve. Annak a hiányát, ami talán soha nem is volt, csak egy emlékfoszlány, egy megmagyarázhatatlan bevésődés, annak az érzése, hogy valami elveszett, valami nem jó így, valaminek itt kellene lennie, valami meghatározhatatlan, eszményi, vágyott dolognak, ami nincs, sőt talán nem is volt soha. Csak az érzés, mindig, csak az érzés. A fallal szemben ül, néz. Vagy inkább csak les, lesi az idő múlását, lesi a fal ocsmány színét, lesi a por molekuláit, lesi a sorba rendezett cipőket, lesi a fogason az egyetlen kabátot, lesi a csendet.  Dalt dúdol: látni a szíveddel, a szemeddel lesni, ha becsukod álmok, ha kinyitod semmi. És elkezdi leltárba venni az életét, ahogy minden délután leltárba veszi. Mi az, ami elveszett? Mi maradt? Mi teljesült? Mi, mi, mi…
Mindig csak a sok mi, meg a miért. Aztán az üresség, a fájdalmas csend. Nincs itt bent semmi. Nincs körülötte semmi, csak a kabát meg a cipő.