Kezemben az ecset, szememet behunyom, mély lélegzetet veszek és bent tartom. Most kikeverem a színeket...- hát mégis úton vagyok!!

Napi rutin

   „Csak a kiegyensúlyozottságot kell elérni...!” - tátogom harcra készülve, álmosan és kócosan a tükörbe.
„...Mert a felé vezető út az alkotás, elérése pedig a tökéletes emberi kapcsolat...” - sulykolom magamba.
   Arcom vörösen izzik a mindennapos, tragikus és kíméletlen küzdelem első másodperceiben. Elönt a veríték, a mérges önsajnálat és valamiféle zavaros világfájdalom. Hagyom őket, hadd vegyüljenek... Majd dermedt csendbe zuhanok, amiből aztán körülbelül egy óra múlva irtózatos robajjal, fékevesztetten török ki: ...zihál körülöttem a fény, hörög a csend, őrjöngő táncot jár a sötétség. Ebben a pillanatban már bele is fáradnék, abba is hagynám, de nem merem, mert tudom, hogy a cél érdekében meg kell fürdenem az iszonyatban - magamra kell zárnom a téboly  ketrecének ajtaját: ahol durva mozdulattal  fellököm a kételyt, gúzsba kötöm és ütöm-vágom, ahol érem, aztán véresre verem a féltékenységet, miközben üvöltök és szajkózom, hogy az életben az egyensúly merő képtelenség, a felé vezető út pedig teljességgel járhatatlan... Miután a szomorúságot felkötözöm a téboly ajtajára, pilledten megtörlöm a homlokomat és kilépek rajta...
Kimerülten állok a tágas szobában, a műtermemben, a festőállvány előtt. A csend még nyugtalanul zizeg egy kicsit, de aztán elhallgat. A fény lassan ocsúdva, kábultan telíti a helyiséget. Kezemben az ecset, szememet behunyom, mély lélegzetet veszek és bent tartom. Most kikeverem a színeket...- hát mégis úton vagyok!! Csend és fény vesz körül, bár tudom, hogy a tükörből figyel a sötétség a kétellyel, a féltékenységgel és a szomorúsággal, de ilyenkor ez már nem számít. A végén, az álomképszerű táj fölé még megfestem a kora esti felhős eget. A sötét foltok közé néhány libbenő, elmosódó  madárszárnyat húzok és narancssárga és égővörös színeket kenek.
   Akkor ennyi! Leteszem az ecsetet. Az útnak vége, megérkeztem. Rendet rakok a lakásban, lezuhanyozom és megfésülködöm. Amikor befejezem, este fél hat felé, mindig pontosan akkor  csengetsz, mintha tudnád, hogy éppen készen vagyok! Őszinte boldogsággal a nyakadba ugrok, magamhoz ölellek. Később aztán görcs és szorongás nélkül, kételyt, féltékenységet és szomorúságot félretéve engedlek el... Mint aki mindent megbocsát... Ez a napi rutin utolsó, befejező „fázisa”.  Holnap aztán kezdődik megint elölről...