„Lehet koncentráltan élni” - Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók megjelenése alkalmából

Interjú

„Tapasztalatból tudom: a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.” - 2010. szeptember elején került a könyvesboltokba Hamvas Béla naplóinak kétkötetes kiadása.  Ez alkalomból a megjelenés előtti napokban megkerestük Dúl Antalt, a Hamvas-hagyaték gondozóját.

 

 

„Lehet koncentráltan élni”


Beszélgetés Dúl Antallal a Hamvas-naplók

megjelenése alkalmából

Első rész

 

 

WST: Te vagy a Hamvas-hagyaték őrzője, gondozója; sokan megkérdezték már, mégis jobb innen kezdeni: hogyan kerültek hozzád Hamvas Béla szövegei?

Dúl Antal: 1967-ben olvastam egy közkézen forgó szamizdatot, a Scientia sacrát, amit ronggyá olvasva adtunk kézről kézre. Én harmadéves teológushallgatóként a mélypontra jutottam az egész teológiával, mint valami teljesen fölösleges racionális-dogmatikus légvárral, amelynek már alig van köze a kereszten kivérzett Krisztushoz. Arra gondoltam, a komoly munka az, ha valaki szenet lapátol vagy a szövőgyárban dolgozik, mi pedig valami megfoghatatlan, finom álomfátylat szövögetünk. A Scientia Sacra kézirata megmutatta, hogy a szellemhez létezik más perspektíva is, s éppen a gondolat ereje az, ami a szövőgyárat vagy a szénlapátolást is meghatározza.

WST: Ezt olvasva érett meg az elhatározás benned, hogy találkoznod kell a szerzővel?

Dúl Antal: Igen. Meg is kerestem, találkoztunk, és leveleztünk is – főként csak arról, hogy mikor találkozzunk újra. Már az első találkozás után kéziratokat is kaptam gépelésre, Az ősök nagy csarnokának egy-egy részletét. Ez tartott ’68 nyaráig, amikor Hamvas Béla elment Füredre a Szívkórházba, ahonnan nagyon legyengülve, még betegebben jött vissza. Ha valaki beteg akar lenni, menjen szanatóriumba, mondta. A legtöbbet a szobatársaitól szenvedett. Szokol rádiókból a jobb oldalán „cselédzene szólt”, ahogy a hatvanas évekbeli tánczenét nevezte, miközben a bal oldalán cigányzene nyekergett. Októberig jártam hozzá, amikor a következő találkozó előtt hallottam, hogy agyvérzést kapott. Bevitték az Uzsoki Kórházba, ahol néhány óra alatt beszéd- és mozgásképtelenné vált, és három napra rá meghalt.

Amint Az ősök nagy csarnokának másolásába kezdtem, úgy éreztem, megkaptam az életfeladatot. Elhatároztam, hogy ezeket a szövegeket olyan állapotba fogom hozni, hogy publikálhatóak legyenek, bár nyilvánosan még Hamvas nevét sem volt szabad kiejteni. Így kezdtem járni Kemény Katalinhoz, akivel harminchat évig dolgoztunk a szövegeken.

WST: Mit jelentett az pontosan, hogy „dolgoztatok a szövegeken”?

Dúl Antal: Elsősorban a kéziratok leírását és a szövegek nyomdai előkészítését. Ez részben valóban csak a leírást, részben azonban elég erős szerkesztői munkát is jelentett, mert Hamvas írásaiból számos szövegvariáns és szamizdat készült. – De, például, A magyar Hüperiont Hamvas Béla maga is évtizedenként átdolgozta, a Regényelméleti fragmentumot ötször írta át és rövidítgette. És persze rendezni kellett az iratokat, dobozolni, katalogizálni. Időközben botcsinálta könyvtáros lettem, s Katalinnak ez kapóra jött. Pedig nem voltam igazi könyvtáros, ehhez túl hanyag és felületes vagyok, nem „aratószűz”-precíz típus, aki mindent a helyére tesz, és rendben tart. A Hamvas távozását követő harminc év isteni nyugalomban telt, mert nem szorongatott bennünket a határidő. Amióta elkezdtük kiadni a könyveket, tapasztalom, hogy mennyivel rosszabb a helyzet ma, amikor rendre megjelent az életünkben a hajsza, a nyomdai leadások napja, az ösztöndíjak, pályázatok terminusai, és nem utolsósorban az olvasók sürgetése.

WST: Hányadik kötet lesz a Naplók? Egy vagy két kötet? Huszonharmadik és huszonnegyedik kötet.

Dúl Antal: Két kötet, és így is nagyon megcsonkított szöveg.

WST: Mit jelent a „megcsonkított”?

Dúl Antal: Sok szövegrészt már leírása előtt ki kellett hagynunk. Egyébként a kéziratok leírásával Danyi Zoltánt bíztam meg, és már az elején láttuk, hogy a teljes anyag nem közölhető.

WST: Mennyi ideig csinálta ő ezt?

Dúl Antal: Három évig. Nem főállásban, hiszen eközben saját írásait is „gondoznia” kellett. Nagyon jól beletanult a kéziratok kibetűzgetésébe, rendezésébe. Már kezdetben szelektáltuk a szöveget, és a németül, franciául, angolul készült naplórészleteket eleve elhagytuk. Ugyancsak elhagytuk sok tucat könyv kijegyzetelését, noha ezekbe értékes kommentárok vannak belefűzve. De elhagytuk azokat is, amelyek az olvasók többségének abszolút enigmatikusnak tűnhetnek, és úgy ítéltük, ezeket csak néhány Hamvas-kutató értené. Az összkiadás más, mint a kritikai kiadás, ez válogatott és szerkesztett publikációt jelent. A kritikai kiadásban kutya kötelessége a közreadónak szóról szóra mindent közölni – ez Hamvas naplóinál ezerötszáz oldalt jelentett volna a most kiadott hétszázzal szemben.

WST: Hogy néznek ki ezek a naplók? Hamvas minden évben egységes füzeteket vezetett?

Dúl Antal: Raktáros korszakában 1950 és 1964 között nagy papírhiányban szenvedett. A hőerőmű használt papírjaira írt, tervrajzok, hivatalos iratok hátuljára. A5-ös formára vágatta őket, és két kemény tábla között egy zsineggel átkötötte, s évről évre beletette egy durva deszkából ácsolt faládába. Nem mintha a publikálásukra gondolt volna. Műterveihez szolgáltak volna segédanyagként, de nem hiszem, hogy később gyakran elővette volna őket. Harminc kötet került így a ládába, és én még annak idején Kemény Katalinnak megfogadtam, hogy rendbe teszem, és amit lehet, kiadok belőlük. De egyre  halogattam a munkát. Ezért jött jól Danyi Zolinak a segítsége, mert ő hűségesen begépelte az egyáltalán nem könnyen olvasható kézírást.

Ezt követően alaposan meghúztam, válogattam, itt-ott meg is szerkesztettem az anyagot.

Volt olyan is, hogy szögletes zárójelezni vagy lábjegyzetelni kellett néhány mondatot. Úgy véltem, nem szabad rázúdítani egy rejtvényszöveget az olvasóra. Így is kétes, hogy az ifjabb olvasóknak van-e fogalmuk arról, mit jelent a totális diktatúrában, az ÁVO és ÁVH által cenzúrázott világban élni, és mit jelentett Hamvas életében Inota vagy Tiszapalkonya.

WST: De – ha szabad megjegyeznem – nyilván nem a Naplókkal kezdi az olvasó Hamvas Béla műveit, akik pedig már eljutnak a Naplókig, azok általában tudják, mit jelent Hamvas életében Tiszapalkonya vagy Inota.

Dúl Antal: Nem így van. Sok olyan visszajelzést kaptam ifjú emberektől, hogy a Rákosi-érában nem is lehetett olyan nehéz az élet, és egyébként is Hamvas saját merevségének köszönhette sorsát, mert némi megalkuvás árán békén hagyták volna. Aki „belül” van – ahogy te, mint irodalmár belül vagy –, az tud róla, mert tájékozódott a korszakról. A hatvanas évek közepe felé saját munkatársnője is arról ír, hogy milyen békés napokat töltöttek együtt egy blokkház irodájában, és az életrajzírók alaptalanul sötét mitológiába költik a szenvedő Hamvas raktáros életét. E szemtanú a puha diktatúra viszonyait vetíti vissza az ötvenes évekre, és elfelejti, hogy más feltétek között éltünk ötvenhat előtt és után. Tapasztalatból tudom:

a Hamvas-olvasók egy része azt sem tudja, hogy Hamvas Béla él-e még

vagy sem, némelyek pedig csak annyit hallottak róla az egyetemen, hogy irracionális, zavaros fejű, dilettáns misztikus.

WST: És ezek a könyvek tisztázhatják e helyzetet?

Dúl Antal: Ellenkezőleg. Az előítéleteket nyilvánvalóan a nem Hamvas-olvasók hangoztatják. Azok pedig, akik „ráhangolódtak”, értetlenül hallgatják a fanyalgók kifogásait.  Azt hiszem,

a naplók csak még tovább mélyítik e megosztottság szakadékát.

És itt valamit azért el kell mondanom: ezt a naplót nem lett volna szabad most kiadni. Egyáltalán nem a nyilvánosság számára készült.

WST: Mégis kiadtátok.

Dúl Antal: Igen, valamiféle tehetetlenség folytán. Kaptunk rá némi határidős ösztöndíjat, meg hát Danyi Zoli leírta, és ha már leírta, szerkesztette, és persze én is tovább szerkesztettem… szóval kiadtuk. Most, utólag úgy gondolom, hogy a Hamvas-életmű utolsó két kötete lehetett volna. A teljes gyűjtemény talán harminchárom műből áll majd: a megjelent cikkek a két háború között – nagyon kemény, jó írások, két kötetben; művészeti írások egy könyvben; levelek egy vagy két kötetben; a szatirikus és korai írások egy-egy kötetben, s szeretnénk a végére egy ún. tudományos segédanyagot illeszteni, indexeket, mutatókat, életrajzi jegyzeteket, személyneveket, szómagyarázatokat, fotókat összegyűjteni.

WST: Jó esetben megéljük az utolsó kötetet is.

Dúl Antal: Te talán, de, remélem még számomra sem egészen lehetetlen.

WST: Régebben azt mondtad: Hamvas mindig megteremti a következő kötetek fedezetét. Ma is igaz ez?

Dúl Antal: Már egyre kevésbé. E két könyv ugyan a nyomdában van, de előlegben, és most kell elgondolni, honnan tudom összekoldulni a kiadáshoz még hiányzó hárommilliót. Pedig már klasszikusaink egyikéről van szó, mert

Hamvas Béla észrevétlenül bekerül a klasszikusok közé.

Olyan, mintha Kosztolányit vagy József Attilát kellene valakinek kiadni privát ügyként, szűkös magánerőből – az ám, hazám. Persze Hamvas más, mint a gimnáziumi tankönyvek számon tartott, de nem olvasott szerzői. Az ő helye inkább az „egyetemes emberiség” gimnáziumának tankönyvében lehet.

WST: Kicsit beszéljünk még arról, hogy mi a baj a Naplókkal. Rossz a szöveg, vagy nem szeretted?

Dúl Antal: Ez nem a szeretem–nem szeretem kérdése. Úgy gondolom, nagyon benne kell lenni Hamvas gondolatvilágában ahhoz, hogy az ő magánhasználatra lejegyzett slágvortjait valaki követni tudja. Mondok egy példát. Egy helyen azt mondja, hogy: megbeszélni a verbalitás kérdését – Határ Győző. Mit mond ez az olvasónak? Aki ismeri e szavak hátterét, tudja, hogy Határ Győző szinte naponta látogatta Hamvast a ’40-es évek végéig. A Tristram Shandy fordításához is tőle kapott ösztönzést. Utána a viszonyuk kicsit megromlott, mert Hamvas nyíltan megmondta Határnak, hogy üres szófüzéreket gyárt, és barokkos szóvirágaival meghamisítja Sterne-t. Határ nyelvzsonglőr, de nélkülözi az elmélyültséget. A hiteles logosznak teremtő ereje van. Ha a szó a helyén van, vagy ahogy Patandzsali mondja, „ha az ember a nem hazudást megvalósítja, akkor szavai valósággá válnak”. Így érthető a jánosi mondat, hogy kezdetben volt a szó, és a szó Istennél volt. (János evangéliuma 1, 1–3.) És e szóból robbant ki a világ. Ezt minden korban csak a nagyon tudatos emberek értették; a logosz a dolgok eszmei struktúrája, a finom teste, amelyre az egész világ szövete ráépül. Ezért jelent kivételes felelősséget írni. A sértett Határ későbbi írásaiban igyekszik lealacsonyítani korábbi mesterét, de a mesterre kimondott becsmérlő szavak a tanítványra rendre visszahullanak. Nos, vajon mindez a „verbalitás” megjegyzésből kiolvasható? Nyilvánvaló, hogy e szavakat Hamvas saját maga emlékeztetésére jegyezte föl.

WST: Korábban folyóiratokban olvastam összegfüggő naplórészeket is. Szétválnak a naplóban a követhető és nehezen követhető részek?

Dúl Antal: A naplók egyetlen sora sem reflektál az olvasóra. Nagy önfegyelemre volt szükség, hogy ne szerkesszem túl a töredék mondatokat, és ne próbáljam folyamatos „értelmes” szöveggé gyúrni. Ez persze odáig nem ment, hogy bármit is átírtam volna. Nem nyúltam bele a mondatokba, csak olyan módon, hogy a hiányzó névelőket kitettem, gondolván, hogy ezáltal kicsit epikussá, olvashatóbbá válik a szöveg...

WST: Hogy érted, hogy „nem nyúltál bele a mondatokba”?

Dúl Antal: Nem írtam át egyetlen mondatot sem, de előfordult, hogy kihúztam egy-egy részt, és egybeolvasztottam a szöveget. Vagy közéékeltem szögletes zárójelben feloldó szavakat. Danyi Zolival ölre menő harcot vívtunk a betoldások megengedhetőségéről, ami elég sok feszültséget teremtett köztünk, de végül nagyon pozitív lett, mert ő az advocatus diaboli szerepét játszotta, és engem gyakran visszalépésre késztetett. A szerkesztés napjaiban folyamatosan fölmerült közöttünk a verbális és a személyes hitelesség konfliktusa. Ilyen konfliktusokkal terhes lehetett az ókori vallások szent szövegeinek sok évszázados kanonizációja, hiszen se Buddha, se Jézus nem írt le egyetlen szót sem.

WST: Szöveghű közlést szeretett volna Danyi Zoli?

Dúl Antal: Így van. „Ragaszkodjunk a töredékes materiális alaphoz, az objektív szöveghűséghez. Nem kellenek szögletes zárójelek.” Ezzel a szemlélettel ma minden tudományos kutató mélységesen egyetért. Én nem. Mit is mondott Origenész? A Szentírásnak sok rétege van. Minden szövegnek van testisége – a betűk maguk, de van pszichikuma, azaz mítoszvilága is, és van pneumatikus szintje, szellemisége is. Az archaikus kor pedig csak erre a szellemi hitelességre figyelt, és a verbalitást rendre, folyamatosan változtatgatta. Ezért tér el egymástól mind a négy evangélium szövege, holott szellemileg mind hiteles.

WST: De ezt a naplót mégis csak Hamvas Béla írta. Te a feladatodnak érezted, hogy értelmezd ezeket a szövegeket?

Dúl Antal: Kétségtelen, hogy tettem néhány szövegépséget nem sértő gesztust az olvasó felé.

WST: Azt gondolod, hogy az olvasó nem tudja értelmezni a szövegeket?

Dúl Antal: Egészen biztosan nem. Ha együtt dolgozott volna Kemény Katalinnal harminchat évig, akkor talán sejtene valamit, mert némely mondat hátterét homályosan ismerné.

WST: Visszatérve ehhez a problémához, szerintem érdekes kérdés a Naplókkal kapcsolatban, s talán az olvasók számára is, hogy két egészen más elmélettel vagy felfogással közelítettek a Hamvas-hagyatékhoz, és ha jól értem, a műhelyeteken belül is. Mert végül is ez egy műhely, amit te létrehoztál Hamvas körül, és valamilyen megosztottságot teremtett; hogy te nem egy, a szövegekhez ragaszkodó közlést próbáltál felépíteni, hanem már egy értelmezettet. Erről van szó?

Dúl Antal: Egyáltalán nem. A szöveg szó szerint hűséges. Csupán a kihagyásokért, a szögletes zárójelekért és a lábjegyzetekért folyt a harc. Talán már unalmas, hogy ismételni kell, de ez a szöveg nem olyan, mint a Márai-napló, vagy egy úgynevezett „irodalmi napló”, vagy egy irodalmi levél, egy episztola, amely eleve reflektál az olvasóra. Márai műgonddal, szépen formált mondatokba fogalmazza a napok történéseit, mint aki tudja, hogy azt egyszer olvasni fogják. Fél szemmel midig az olvasóra figyel.

Hamvas nem gondolta soha, hogy tiszapalkonyai magánfeljegyzéseit valaha is közreadják.

Ezért is érzem magam rosszul, hogy kinyomtattuk, hiszen műhelymunkát adtunk ki.

WST: Gondolom, hogy Hamvas többi művének az olvasásához, tehát ha időrendbe mellé helyezik, ez a most megjelent két kötet azért adhat valamit.

Dúl Antal: Talán csak a szakértőknek. E kötetek megjelenését nagy várakozás előzte meg, mert a naplók mindig izgalmasak. Beleshetünk az író magánéletébe, intim gondolataiba és műhelytitkaiba.

WST: Gondolod, hogy Hamvas nem tudta, hogy meg fognak jelenni a munkái?

Dúl Antal: Azt, hogy a munkái megjelennek, valószínűleg feltételezte, és azt is, hogy előbb-utóbb lesz egy világ, amelyik befogadja. De nem érdekelte igazából – mondjuk úgy, ez számára merőben másodrendű kérdés volt. A realizációs úthoz tartozó eszköze volt az írás, mert koncentrált állapotba hozta, és lelassítva az asszociációk végtelen seregét, rendet teremtett a gondolatrengetegben. Más szabadon asszociálni, és más a gondolatokat koherens szöveggé munkálni.

 

(Az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor.

Technikai munkatárs Stenszky Cecília és Jámbor Gyula)

Itt olvashatja a beszélgetés második részét.
 

Kommentek elrejtése, megjelenítése