Irodalmi Jelen

UTASSY JÓZSEF – POKOLBÓL AZ ÖRÖKLÉTBE

2010. augusztus. 29. - 21:03

Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl a figyelmedet:
Úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy akasztott kutyából.
(Látó, 2000. December)

UTASSY JÓZSEF 14 VERSE

(1941. március 23.–2010. augusztus 27.)

TÓTH ERZSÉBET

DZSÓ

Így írta mindig a könyveibe: Dzsó.
Hamar megszoktam, megszerettem, örültem, hogy megtisztel.
Ez már a vége felé volt, amikor egyre ritkábban láttam, de a könyveit mindig elküldte.
Nem fontos, hány éve tudtam, ki ő. Huszonöt, harminc, harmincöt?
Most már tudom: ő volt a mi utolsó szentünk.
Az utolsó bölény.
Ő volt az, aki természetesen mondhatta: „Talpra Petőfi! Sírodat rázom!”
És „Lopnak a bőség kosarából!”
Aki még szégyen nélkül írhatta: Haza. Magyarország.
Nem izgatta, hogy más idők járnak.
Ő nem ismert más időket.
Nekünk, akik kis pisisek voltunk a költészetben, és mindent meg akartunk újítani,
Utassy szent volt. Bátor. Hős. Világháborús árva.
Mindenki megírta a tisztelgő versét neki, a kikezdhetetlennek.
Aki úgy írt verset, ahogy a madár dalol.
Tisztán, egyszerűen, harsogva szántva a levegőt, mint a rigó.
Nem csilingelt soha, a dalszerűsége ellenére.
Kegyetlen, kemény sorai voltak, soha egyetlen fölösleges félszó.
Mintha büntetés járna a fölöslegért.
Nagyra nőtt, furcsa életművek körül zengett aztán a dicsérő kórus, akik meg a fölöslegre esküdtek.
Csak legyintett rájuk, talán nem is fogta föl, mi történik.
Vagy ha felfogta, nem izgatta nagyon.
Az alapkérdésekig visszamenni, azokat zengeni újra és újra.
Én külön is szerettem, mert még nálam is kevésbé költői helyen született: Ózdon.
De verseit Bükkszenterzsébetről ontotta.
Nem voltam barátja.
De ha találkoztunk, mindig átölelt. Ez nekem elég volt.
Akkortól tekintettem magam költőnek, amikor egyszer Lezsák Sándor
kettőnket hívott meg egy lakiteleki iskolába rendhagyó irodalom-órára.
Ő az egyik osztályba ment, én a másikba.
Akkor valahogy megnyugodtam.
Több, mint harminc év múlt el azóta.
Jöttek kánonok, divatok, paradigmák,
az utolsó húsz évben nemigen láttam nevét a névsorokban.
Ő a belső időhöz igazodott, ahol nincs divat, és nincs paradigma.
És nincs egyetlen fölösleges szó.
De van Isten, Édesanya, haza, Magyarország, csillag.
Ezek az elárvult és elárult és elfeledett szavak fényt kaptak tőle és hitelt.
Igen, lehet még így. Neki lehetett.
Elhatároztam, hogy nem veszem elő egyetlen könyvét se,
elmondom azt a versét fejből,
amit a legtöbbször idéztem:

„Te égre tárt karú hatalmas isten
Utolsó tantuszommal, a teleholddal hívom föl a figyelmedet:
Úgy dől belőlem a dögszag, mint egy akasztott kutyából.”

Drága Dzsó! Hosszú betegséged alatt is tudtuk, hogy élsz, küzdesz.
Alig változik valami. Verseid megszólalnak bennünk ezután is,
vigasztalsz, velünk leszel.
Köszönjük, hogy voltál.

Tóth Erzsébet
2010. augusztus 28.

Egyszerű ez!

Te az időnek dolgozol,
én az időtlenségnek.
Te asztalomra bort hozol,
s én dalba írlak téged:
te az időnek dolgozol,
én az időtlenségnek.

Hazamegyek

Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.

1951

Itt ül a suszterájban.
Egy barna tölgyfalócán
sültkrumplit sózogat. Kint
nagypelyhű csillaghó száll.

Csizmák fényébe bámul.
Hallgatja, mit beszélnek
a pipával parázsló
parasztok: – „Nem, nem élet,

nem élet ez. Sanyargás!”
Szívük üres. Üres, mint
fejük fölött a padlás.

Itt ül a suszterájban.
Gyermek. Nincs szava. Hallgat.
Mit is tehetne mást még?!
Csináljon forradalmat?

Csak ül a suszterájban,
s egy barna tölgyfalócán
sültkrumplit sózogat. Kint
nagypelyhű csillaghó száll,

szél fúj, sötétedik, és
a hófüggöny mögül már
dereng a drótkerítés.

Zúg március

Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben,

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

Kálvária-ének

Küszöbén az estnek,
csillagfakadáskor
dalba fog az ember,
ha már fáj a sorsa:
nagyon szépen fájjon,
küszöbén az estnek,
csillagfakadáskor.

III.

Esteledik a Zéró
kilométerköve:

sötétedem én is.

Csillagok bronzából a Mester
most önti fölém
az egek nagyharangját.

Fúj a szél is.

Végem
van.

Édesanyám!

Mi van akkor,
tudod-e,

tudod-e,
édesanyám,
mi van akkor:

ha megőszült
magzatod
álmában

visszaordít
öled
odújába?

Holtpont

Jaj, most vagyok csak
igazán árva,
sárgaház sahja,
kékség királya,

most vagyok én csak
igazán árva:
görbe fának is
egyenes lángja!

Nagy éjszaka

Ó éj,
ó éjszaka,
te csillagos,
tücskös,
enyém a hold karéja ma,
ezüstös tőle minden,
ezüstös,
ó éj,
ó éjszaka,
te csillagos,
tücskös!

Apám katona volt.

Gyűlölt,
gyilkolt,
rabolt.

Apám katona volt.

Görbe tükrödnek fókuszában
remekítsd elém,
te hold!

Apám katona volt.

Hadd lássam őt
élve,
félve,

hülye bakanóták közt
köhincsélve,
rumtól remegőn!

Vetítsd elém őt
görbe hold:

levegő
nekem ő,

levegőm!

De hagyjuk is a százszor eldaloltat!
Látok én itt katonát eleget!
Zsoldosait a zsoldnak.
Hagyjuk is hát a százszor eldaloltat!

Magyar éj,
fekete,
üszkös,
csillagos,
tücskös,
magyar éj!
Tehet-e többet a szív annál,
hogy hajnalig virrasszon?!
Teérted is,
magány nagyasszonya,
borok
bizalmas barátnője,
édesanyám,
te álomi asszony!

Hiába remeged haza anyádat,
szólogathatod már szólván apádat,
férjedet,
unokádat,
de a fiadat is!

Megadatik azért néha,
hogy láthatlak,
megadatik.

De te vagy,
mindenek fölött te vagy,
te vagy ama hölgy,
a sápatag,
akire minden este ráomol,
rászakad az éj,
rászakad.

Ó éj,
ó éjek éje,
ezüst magányunk holdja,
szerelmünk körpecsétje,
állongok alattad árván,
gyúlékony páromat ölelve,
és átsüt blúzán, átdereng,
ökleim aranykulcsa: melle.

Ó éj,
ó éjek éje,
gyászoknak gyásza,
szerelmek szerelme!

Ám messzeretten tőlünk
ím, az ábránd.
Bújnánk össze ötvenévesen,
de a fiúnk:

a föld alól kiált ránk.
1991 februárjában

Immáron ötven

Immáron ötven
esztendő szakadéka
tátong mögöttem.

De hol a palló,
az az egyszál, amin én
idáig jöttem?!

Ing-leng törötten.
Valóságos csoda, hogy
embert nem öltem!

Csak jöttem, jöttem,
ballagtam sarki fényben,
caplattam ködben,

s nem könyörögtem
soha senki fiának,
nem könyörögtem – – –

Állok itt gyöngyben.
Ajkamon csönd lakatja.
Törd fel, Szerelem, törd fel!

Piros pánt rajtam

Sikolyig szított szén, szenem:
micsoda tűz vagy, értelem!

A körémhűlt, merevedett
abroncs-világegyetemet
rámforrósítja lángod:

piros pánt rajtam! Átfog,
s húsom, akár a bronz, ragyog,
s ifjan emberré borzadok.

Szólogathatsz már, Szerelem,
nevemet súgva százszor:
kitámolygok a mellbimbók
rengő holdudvarából,

és részegen, és józanul:
írnom kell! addig írnom,

míg föl nem száll kék terhével
galambfehér papírom.

Aki temeti fiát

Kínjaim ege istenért kiált,
szétjajdul a fájdalom bennem:
apa vagyok, ki temeti fiát,
só, sókristály izzik szememben.

Szemöldököm, te pusztai nagy sas,
emeld égre tekintetemet:
Isten! honnan a jogod, hogy zaklass?
Ütöttem rajtad én sebeket?!

Só, sókristály izzik szememben:
apa vagyok, ki temeti fiát,
szétjajdul a fájdalom bennem,
kínjaim ege istenért kiált.

Ütöttem rajtad én sebeket?!
Isten! honnan a jogod, hogy zaklass?
Emeld égre tekintetemet
szemöldököm, te pusztai nagy sas!

Pokolból jövet

Dr. Győri Lászlónak hálával és nagyrabecsülésemmel

Ifjúságnak háttal,
hosszú, nagy víz mellé,
kiültetem kölyök szívem
csillag alá, kőre.

Dobogná ki, verné,
lüktetné világgá,
ami fáj és lehetetlen
immáron kibírni.

Így az a vers indul,
mihez végső pontot
görgethet akár maga a
dátumos halál is.

Hatvanöt évgyűrű
arany tüze őrjít,
pántolódik homlokomra
a hetvenedik már.

Jövök a pokolból,
kór tüze ragyogtat,
megettem egy mázsa gyógyszert,
s alig enyhül kínom.

Jövök a pokolból,
harminchárom éve
úgy járok én oda, mintha
otthonomba mennék.

Otthonomba, végleg
tébolydába zárva:
ments meg engem, ifjúságom,
te egyetlen, árva.

Mikor a téboly trónol

Mikor az elme elborul már,
zúgván betör hozzád egy angyal,
végighorzsolja bőröd, és
megetet varanggyal.

Mikor az agyban téboly trónol,
ős félelem árama renget,
kiver az idegláz, de úgy,
hogy szíved reped meg.

Míg délibábozik az elméd,
mutat kétfelé hasadt bolygót,
disznók elé vágott tököt,
sárgán vicsorgót.

És fölugatnak a fegyverek.
Menekülnél a földbe bújva,
rögöt harapsz, s meztelenül
kiállsz az útra.

Körötted nagy tumultus támad.
Ágyékodra repül egy kendő.
Szirénázva megjön érted,
s elvisz a mentő.

Ágh István

Hová a pokolból?

Utassy József: Pokolból jövet

„Költő vagyok én, magyar költő!” – olyan egyszerűen mondja ki Utassy József, mintha bemutatkozna, de az erős kézfogásból legyintve ejti ki kezét. Leül, üres szipkát szopogat éppen a nikotintól szabadulóban. Alkoholmentes italt ajánl nekem is a költészet delíriumától megviselten.
A Kilencek poklot járt dudása áthelyezi a Csillagok árvája kötetéből a Szárnyasoltár-t újabb könyvébe, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva:

ki most a Tenger színe előtt áll.
Lelkére már a moraj se gyógyír,
csak áll a parton pokolból jövet,
áztatja lábát Arthur. S Rimbaud sír.

Mert nincs többé Párizs.

És bőgnek a tevék. Árusivatag. Csend.
Ime: van itt egy világ! Hát add el!!!
Mindened lesz majd, csak igazad nem.

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért. – „pompás adag mérget vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg s a világ. A pokolból jövet szókapcsolat a Szárnyasoltár-ból ugrik vers és kötetcímmé. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. Hát akkor hová a pokolból? Nem szabadulás, ha vigasza: „Szép elmúlás, gyönyörű enyészet: mért nem tudsz megvígasztani engem?” A forradalom avar, gyerekkora apátlan árvaság, s a hadiárva szerelmei is elrongyolódtak. Kiáltásokat hallok egy óriás bolthajtás alatt, felkiáltójelek rácsai a mondatok között.
Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. Nincs közvetítőre szüksége, mint a mennydörgés önmagában való, mint a sírás, mint a káromkodás. A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is.
És Rimbaud költő-sorsához sem hasonlítható, hiszen a francia azt tagadta meg, amibe Utassy kapaszkodik olyan makacsul, életveszélyesen, mint egy fölborult csónakban a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna és Magyarországon magyar. Érvénytelenek rá a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, neki nem a legokosabb elhagyni ezt a kontinenst, „ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, magánügy csupán, a csúcsra jutott alpinista kudarca, nincs tovább. „Kitaláltam a magánhangzók színét. Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud fogni.”
Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek sivár táján; holdon, csillagon túli Istenéhez. Ady hitetlenül hitt Istene az övé, József Attila Anya-istene, alfa nélküli Omegája, akit a kín teremtett, hogy szólni lehessen hozzá. Hirtelen gondolattal Pilinszkyé is, bár be kell látnom, Pilinszky eleve hívő, kálváriáját a történelem stációzta végig, magát akkor lökték a sorba, mikor a római katona már a Megváltó szívébe döfte a dárdát.

Legyen Isten, akinek mondani lehet:

Utolsó tantuszommal,
a teleholddal hívom föl figyelmed:
úgy dől belőlem a dögszag,
mint egy fölakasztott kutyából.

Rettenetes! Aki ilyen kegyetlenül mondja ki magát, jogot nyer a kíméletlenségre:

És volt képed, uram,
állni a hulla Holdra,
s volt bőr az arcodon,
hogy süketen, vakon
egy világot vezényelj!

Daltalanságát dalban fejezi ki:

Isten se pártol.
– – – – – – – –
Számüzetett az
ének a számról.

Nincs dal! Az ember
csak átkozódik.

Vagy talán a dalon enyhületet ért, s nem azt a dal-kristályszerkezetet, amely annyira jellemző rá? Szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila békadudára táncoló csillagai rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. Még akkor is halálfélelem, ha ki se mondja, mert a katasztrófa nyomai mindenütt, szervetlen élet: a rózsák csillagerővel nyílnak, a természet, ha megmutatja magát egyáltalán, akkor gépiesített, radarernyőt bont a kapor, a tökvirág zsongó darázsreaktor; emberkínú a növényzet, a rezgőnyárfának idegösszeroppanása lesz, a nappal hitfogyatkozás játszik. Énekveszejtő korban él, s függ, mint a Lakótelepi Krisztus, koponyáján csillagok töviskoszorúja. A csillagok keringő kripták, a bolygó haláltávlatú, ahol elmosolyodni nem lehet, s még az elmúlás szép vigasza sem adatik meg. A rabság Hét Tornyában tüdőpuha a priccs, a szellem sodronya ruganyozik, a rácsot vadrózsák rengetik, vagyis ahogy a vadrózsák és a rácsok árnya egybevetül, de a vadrózsákat nem a szél rengeti, hanem egy rájuk szabadított barom. S a tömlöc maga az ének.

Íme a Huszadik Század büntetésvégrehajtó intézménye!

„Rózsa már nem, csak ballada terem a terméketlen néhai földön.” „Öltél: bűnös vagy Huszadik Század! – Túl a Plutón sem ragyog bocsánat. Kuss az anyádba vissza, te barom: Ábelre Merőleges Vadállat.” Ábel egyenes füstjében Káin ábrázata. A gladiátorok népekké nőnek Szpartakusz énekében, akikkel dísztribünből, piros páholyból játszat izgató cirkuszt a cézár. Júdás harminc ezüstjei gurulnak. Elhagyta az ifjúság sólyma az ember fiát, maga ijesztette világgá, csuklóján ezüst rablánc maradt, már nem a sólyomé, hanem azé, aki világgá eresztette az ifjúságot. Csoda nincs, alku sincs. Hát ördögszekérre köttet ez a kor, széltől görgetett kóróra, s csak akkor fogadna fiának, ha élve törhetne az idő kerekébe. Csak Hatalmi Lárma van, halálig meztelenség.

Utassy költészetének oka nyilvánvaló, mert megfogalmazott. Jaj, ne hagyjatok magamra! – József Attila kezdhetett verset ilyen esendően, de így csak Utassy folytathatta:

Furcsa tömlöc ám az ének,
furcsa tömlöc ám az ének,
rabja vagy, de mégse véd meg,

s csak a költők rabnótázása komponálhatta ilyen szomorúvá:

Engemet, ha árván hagytok,
engemet, ha árván hagytok,
ti is egyedül maradtok

A rabnóta maga is rabbá tesz, a legrosszabb börtön, nem Anatole France clauchard-jáé, akit a tél elől menekíthet, nem is valami gyilkosé, akit a lincseléstől óv.
Utassy bebörtönzi olvasóját maga mellé, ha énekel, kikényszeríti belőlem a cellatársat. De könyörgöm, vigasztaljon már meg valamivel, mondjon valamit a nőkről, vicceljen már, az istenért, ha együtt vagyunk, legalább sakkozzunk az árnyakon, s ha a játszma a napjárás miatt függőben marad, meséljen a gyerekkoráról.
Bükkszenterzsébetről egy sóhajtás. Úgy ejti ki a hangokat, mintha hallgatója lenne magának. Nem tudom, édesanyját Erzsébetnek hívják-e, de én is Erzsébet nevű lányt vettem volna el feleségül, ha odavalósi lennék. Ott van most csak tavasz egyedül a világon, „szerszám-szentséges ünnep”, diófaültetés: ezt az apaültette fát a hadiárva könnyei mossák, a Csillagok Árvája sírása szakad rá. Én meg elgondolkodom, milyen kölyök is lehetett: kis köpcös fiú, azt hiszem, jó verekedő, tiszteletet érdemlő füttyös, liba-vezér.

Ez a kisfiú, aki itt koncsorog ebben a költeményben,
jókedvű rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér.
Egy sereg liba élén jön most a dülőúton, mezítláb,
klottgatyában, fején zöld kalap, vállán kenderostor.

Áll a gyerek talán az 1953-as márciusi gyászvigyázzban, s egy óvatlan szellentés pad alá röhögteti az osztályt. Két pofont kap Bivaly tanár úrtól, mert Emmát mellbe csípi, bosszút forral a kofás szekér mögül, „hátra csapja kezét és szencségel szerfölött”:

Bivaly tanár urat hol,
mikor, hogyan, mivel
kólintsa főbe, s aztán
beérje ennyivel,
vagy nyúzza meg s a bőrét
kitömje sebtiben?!

Az Őszidő című versben már a jövőbeli szorongás, gyermeki őszrettenet, lemeztelenül az öreg fa, száll a levélhullaillat. Itt mégis játék: a lemeztelenül lehet hangtalan is; a fa hanglemeztelenül, a levélhullaillat egyszerre dögszag és az avaré. A közeli rímek gyorsan közölnek, ha távolodók, sejtelmesebb a költemény. Valaha az árvaság mostoha-utálat, aztán országos, később csillagokká terjedő. A szerelem diákcsíny, aztán a pétervásári presszós Marika, akihez berdás hódolattal kerékpároz el, még a női test nudista-strandi kultusza a vers: a nő „karján kosár hold aranylik. Combja között megy le a nap”. Telve fiatalos reménnyel, fickóssággal a férfi. A szoknya virágvasárnapi harang, a lány virág s önnön vázája is, de a vízparti, nap-szerelmi búgás följajdul, szenvedésbe zuhan le, „sasok körözik a pacsirtákat”, „Óriás rakéta-körmenetből keresztfám Húsvét Holdján mered föl”. Bizonytalan a csakazértis dac végérvénye. Már csak könyörögni lehet a szerelem széléről, biztatni, ígérni és beismerni: „A szerelemtől végleg eloldva borulok gyászba, fekete gondba.” Megint Utassy cellájában érzem magam. Hiába akarna elmejátékokkal nevettetni, rab-vigyorba torzul az arcom, ha asztaláról ellopták a márványt a kávéház Hungáriában. A szösszenetekből sziszegést hallok ki, egy sértett költő marja azokat, akik az irodalmi kávéházban éppen a közelében vannak. Pegazus-lócsiszárok, őstehetséggel tüntetők, világvárosi kurvák, Cheöcsök között közbotrány-okozó. Kötetét saját bőrébe kötteti. S mit hall rózsaszín tincsei alatt a külföldi turista?

Kimegyek a timi-temetőbe,
béfekszem egy kipi-koporsóba.

Ő még nevethet, mert nem érti, de én Utassy magyarnótáján elborzadok.

A Pokolból jövet című könyv, mintha valóban a szerző bőrébe lenne kötve. Aki Talpra Petőfi!-t kiáltott, most Petőfi utolsó szavait mondaná? Potomság?

Pokolból jövet hova megy, ha mindig visszajár?

Utassy József költészete iszonyú fájdalommá érett.

Forrás: Ágh István: Egy álom következményei, www.pim.hu

Utassy József életrajza

(1941–2010)

1941. március 23-án született Ózdon. Élete első 14 évét Bükkszenterzsébeten töltötte. Édesapja, Utassy József az ózdi vasgyárban, bányákban dolgozott segédmunkásként, közben három évet Németországban volt mezőgazdasági munkás. Fia születése után behívták katonának, a doni visszavonuláskor szerzett sérülésébe halt bele. Édesanyja Kiss Margit, egy évet ő is dolgozott Németországban. Megözvegyülve Kovách Ferenc cipész lett a társa, fiának nevelőapja.
Az alsó tagozatot szülőfalujában, a felsőt az azzal egybeépült Tarnaleleszen végezte el. Tíz évesen kapott egy tangóharmonikát, s ő lett a falu fiataljainak zenésze a mulatságokon. 1955–1959 között az egri Dobó István Gimnáziumba járt, reálosztályban érettségizett. A budapesti bölcsészkar magyar–orosz szakára helyhiány miatt nem vették fel. Pétervásárán lett az OTP tisztviselője, majd a járási művelődési ház művészeti előadója.
Az ELTE BTK magyar–népművelés szakpárját 1961–1967 között végezte el. Közben egy fél évig a borsodnádasdi hengerműben dolgozott. A végzés után néhány hónapig könyvtáros volt, majd 1972-ig nevelőtanár lett egy szakmunkásképző intézet kollégiumában. Azóta szabadfoglalkozású író.
1968-ban megnősült, felesége Horváth Erzsébet, aki ugyancsak bölcsészkart végzett. Tanárként, majd iskolaigazgatóként dolgozott. Egy fiuk született, József (1969–1989), aki gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.
Diáklapok után első versei 1965 decemberében jelentek meg a Kortársban. Ezidőben szerveződött a bölcsészkaron a Kilencek költőcsoportja. Antológiájuk, az Elérhetetlen föld Juhász Ferenc, Kormos István, Nagy László, Váci Mihály ajánlásával sem jelenhetett meg, magánkiadásban sem. Végül az Írószövetség elnöke, Darvas József tette lehetővé a kiadást. 1969 karácsonyára jelent meg Nagy László ajánlásával a kötet. Pár héttel korábbi Utassy József első önálló verseskönyve, a Tüzem, lobogóm!, amely – akárcsak az antológia – komoly sikert aratott a fiatalok körében, ugyanakkor felkeltette a hatalom gyanakvását a versekben megnyilvánuló társadalomkritika, a Petőfit idéző szabadságvágy és indulat. Második kötetének – Csillagok árvája (1977) – azért kellett évekig hevernie a kiadóban, mert számos verset ki akartak vele hagyatni, s ő ebbe nem egyezett bele. A megpróbáltatások súlyos idegbetegséget idéztek elő, hatásuk hosszú évekig tartott. Ezt idézi fel a Kálvária-ének (1995). A nyolcvanas évektől folyamatosan kiadták felnőtt-és gyermekvers-köteteit, köztük 1984-ben, 1988-ban és 2001-ben összegyűjtött verseit.
A hetvenes évektől többször járt Bulgáriában. Tanulta a nyelvet, költőket fordított.
A Kilencek önszerveződésű csoportja 1969 után nem bomlott fel, bár kibontakozásukat gátolta az irodalompolitika. 1982-ben és 1994-ben – azonos címmel – újabb antológiáik jelentek meg.
2005 óta Rédicsen élt, ettől az évtől volt a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
2010. augusztus 27-én, hosszú betegség után hunyt el.

Fontosabb díjak, elismerések:

1978 – József Attila-díj
1989 – Magyar Művészetért Díj
1989 – Déry Tibor-jutalom
1994 – A Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje
1995 – IRAT nívódíj
1996 – Déry Tibor-díj
1996 – Tiszatáj-díj
1997 – Pro Literatura-díj
2001 – Balassi Bálint-emlékkard
2001 – a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja
2001 – Az Év Könyve-jutalom
2002 – a Magyar Művészeti Akadémia tagja
2008 – Kossuth-díj
2009 – Bethlen Gábor-díj

Bibliográfia

Tüzem, lobogóm! Versek (1962–67). Bp. 1969. Magvető, 91 p. (Új Termés.)
Csillagok árvája. Versek. Bp. 1977. Szépirodalmi, 68 p.
Mézgarázdák. Gyermekversek. Banga Ferenc rajzaival. Bp. 1980. Móra, 72 p.
Pokolból jövet. Versek. Bp. 1981. Szépirodalmi, 104 p.
Áve, Éva! Utassy József versei. Bp. 1981. Magvető, 92 p.
Júdás idő. Összegyűjtött versek. Bp. 1984. Szépirodalmi, 251 p.
Ragadozó föld. Versek. Bp. 1987. Szépirodalmi, 127 p.
Irdatlan ég alatt. Összegyűjtött versek 1962–1986. Bp. 1988. Szépirodalmi, 211 p.
– Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! Versek. Bp. 1988. Magvető, 128 p.
Hóemberség. Gyermekversek. Rab-Kováts Éva rajzaival. Bp. 1989. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 48 p.
Keserves. Versek 1986–1989. Bp. 1991. Szépirodalmi, 152 p.
Rezeda-álom. Gyermekversek: gyermekeknek és felnőtteknek. Debrecen. 1991. Csokonai.
Hol ifjúságom tűnt el. Versek. Bp. 1992. Magvető, 175 p.
Szamárcsillag. Gyermekversek. Debrecen. 1994. Csokonai, 61 p.
Fény a bilincsen. Utassy József versei. Bp. 1994. Magvető, 128 p.
Kálvária-ének. Költemény. Lakitelek. 1995. Antológia, 90 p.
Földi szivárvány. Versek. Bp. 1996. Kortárs, 103 p.
Havak hatalma. Urbán Tibor rajzaival. Miskolc. 1996. Felsőmagyarország, 51 p.
Ötvenöt ördög. Ill.: Bényi Árpád. Karcag. 1997. Barbaricum Könyvműhely, 66 p.
Szép napkeltő holnap. Versek 1995–1997. Bp. 1999. Orpheusz, 86 p.
Isten faggatása. 1992–1994. Bp. 2000. Littera Nova, 76 p. (Új Versek l.)
Hóvirágbűvölő. Gyermekversek. Veres Dorottya rajzaival. Bp. 2000. Littera Nova, 40 p. (Sophie könyvek 19.)
Kiss Benedek–Mezey Katalin–Utassy József: Furcsa világ. Versek gyermekeknek. Illusztráció és borító: Rényi Krisztina. Bp. 2000. Széphalom, 104 p. (U. J. versei: 63–103. p.)
Tüzek tüze. Összegyűjtött versek 1957–1997. Bp. 2001. Littera Nova, 358 p.
Sugdos a sátán (1998–2001). Versek. Százhalombatta. 2002. Százhalom, 93 p.
Farkasordító. Új versek. Bp. 2006. Széphalom, 94 p.
Utassy József válogatott versei. Szerkesztette: Nagy Gábor. Bp. 2006. Magyar Napló, 165 p.
Ezüst rablánc. Válogatott és új versek. Bp. 2010. Napkút, 252 p.