Később, majd egy óra múlva, amikor minden gyógyszer jó ideje az igazak álmát aludta, elérkezett a gyógyszerosztás ideje. S a nagynővér elindult. Ment, egyensúlyozott azon a számára fenntartott úton.

A kórterem
 

Tél volt, odakinn betegre fehéredtek már a fák, s hiába kaptak dunyhát, hópihét, törzsükön már kiütközött az elmúlás összes észrevehető jele is.
    Az intenzív osztályon két nővérke tevékenykedett. Az egyik percenként hajolt, igazított, infúziót kötött, pelenkát csomagolt. A másik gyógyszereket szortírozott a személyre szóló tálkákba. Órák teltek el. A kisnővér még mindig egyedül futkosott mindenért. Hajolt, igazított, infúziót kötött, pelenkát csomagolt… Szerették a beteg. S mivel megtanulták, hogy őt kell szólítani, ez mintha meg is kétszerezte volna a tennivalóját.
    A másik nővér meg mindeközben művészi tökélyre vitte a szortírozást. Bár egy külső szemlélőnek már úgy tetszhetett, hogy mindennel készen van, a műalkotást megszülte, megalkotta, mégsem lankadt, soha nem mondta: vége. Mindig talált, sőt, újra és újra felfedezett olyan gyógyszereket, amelyeket arrébb lehetett tolni, vagy – más művészi elveknek eleget téve – újra lehetett csoportosítani.
    Ekkor történt, hogy a kisnővért néhány percre kiszólították a teremből. Valamelyik bent fekvő betegnek meg épp ebben a pillanatban akadt olyan nagyon is piszkosnak nevezhető, ugyanakkor halaszthatatlan dolga. Szép szóval kérlelte a nővért, mármint azt a hókarú szortírozót, hogy segítsen neki.
    A kérés hallatán azonban a hókarú méltatlankodni kezdett.
    – Na, ne már! Hogy gondolja, öreganyám! Csak nem képzeli, hogy én, a gyógyszeres szakember – s itt, hogy érthetőbbé tegye, olyan pöckös hangsúllyal még hozzáfűzte –, na, szóval, tudja, mamika, az a nagynővér, majd ilyesmivel piszkítom be a kezem.
     S visszavonult a pulthoz, oda, ahol már várta, várta az a bizonyos öröklét.
    Később, majd egy óra múlva, amikor minden gyógyszer jó ideje az igazak álmát aludta, elérkezett a gyógyszerosztás ideje. S a nagynővér elindult. Ment, egyensúlyozott azon a számára fenntartott úton. S már majdnem célhoz is érkezett, amikor az egyik műanyagtálka leborult. Két gyógyszer a földre gurult. Szép volt a föld, cserépmintás, csupán egyetlen hibája akadt. Telis-tele volt a reggel óta behordott kosszal és a kórházi baktériumtelep összes szennyével.
    A nagynővér nem tétovázott. Utána hajolt az engedetlen gyógyszereknek. S aztán ugyanazzal az utánozhatatlan, művészi tökélyre emelt mozdulattal betette az életéért küzdő, az élet-halál peremén billegő beteg szájába.