Feledékeny akart lenni. Reménykedett. Hiszen mindenkiből kitörhet egyszer az eső, vagy ott lehet a folt. A feledhető. A letörölhető.

A paragrafus

A feladat nagyszerűnek látszott. Nekigyürkőzni, könyvtárakat járni, könyveket bújni, s aztán kicsalogatni mindezt a paragrafusokat körbejáró kommentárokba. Olyan egyetemi hallgatónak való munka volt.
    S a hallgató kapta magát. Nekigyürkőzött, könyvtárakat járt, könyveket bújt, s aztán szorgos munkával kicsalogatta mindezt a paragrafusokat körbejáró kommentárokba. Míg írt, kitágult körülötte a világ. Hinni kezdett az igazságban, Justiciában, abban, hogy a hullám mozgásában is a bölcs emberi törvény forog. S valami efféle gondolattal szorongatta, simítgatta, majd adta le aztán az irodában azt a bizonyos dolgozatot.
    Nap napra múlt, a templom órája is nemegyszer elütötte az éjfelet. S aztán a diákok sorakozni kezdtek szépen, lassan, a paragrafusok csavarvonalaival az iroda előtt. Merthogy ott, mögötte volt az oktató székhelye. Az oktatóé, aki mellesleg jogász volt, s arra esküdött fel, hogy a jóhoz, a nemeshez és legfőképpen az igazhoz betűzi ki az utat.
    Betű az volt, meg volt oktató is, csak épp a torkából hullottak ki aznap, másnap, aztán talán már mindennap a csillagok. Vagy egyszerűen csak elunta magát, s a pokolba kívánta a gyűrött olvasást. Egy dolgozatot, kettőt meg hármat, négyet meg a száz büdös kettőt… S aztán kijelentette:
– A beígért kiváló minősítés oda! – itt a padlóra mutatott. 
Őt nem érdekli, hidegen hagyja holmi tinglitangli szabályzat. Ő most már törvényt magától, magának hoz. És punktum.
    Másnap valahogy mégis kisütött a Nap. Úgy, de úgy sütött, mint aki elkésett a tárgyalóteremből, az irodából, az oktatói szobából. Vagy egyszerűen csak feledékeny volt. Feledékeny akart lenni. Reménykedett. Hiszen mindenkiből kitörhet egyszer az eső, vagy ott lehet a folt. A feledhető. A letörölhető.
    S a Nap – most egy hallgatóban – járta a maga útját. S ahogy ment, ment, az iroda közelébe érkezett. Félve surrant, alig érintette a folyosó kockakövét, az iroda ajtaján is épp csak kicsit neszezett. Időben jött, nem lógott ki a meghirdetett fogadóórából. S aztán várt. Várt. Végül egy kicsit be is nyitott. S ekkor az ajtórésen át egy érces hang tört magának utat. Nagy volt a hang, olyan sziklacsúcson született, súlyos, akár a bíró kalapácsa. Nagyot döndült, aztán minden csavar nélkül kibontotta a maga egyetlen szűk szavát:
    – Takarodj!