A hegygerincen megint abba a vihar szaggatta, fura erdőbe érsz, ahol fák élnek, de csak nagyobbacska bokorrá nőnek meg, és leginkább oldalirányban terjednek mindenféle csavaros utakon. Köztük bújik az ösvény mentén a Moli-pihenőhely, gyönyörű kilátással, és olyan hangulattal, mintha csak egy délutáni teázáshoz készítették volna oda a Dunakanyar fölé. 

Kéktúra - 49.

Előzők: Kéktúra 

13. Visegrád (komp)

Nagymaroson végül nem a vasútállomáson pecsételtem, hanem a komp mellett az egyik büfében, mert pont ment a következő járat. Igen kedves volt a pultos néni, és készségesen átadta a bolt Nagymaros- bélyegzőjét, pedig nem is fogyasztottam nála semmit. Ezután már ugrani kellett a kompra a többiek után, átérve pedig új pecsét vár a visegrádi oldalon. A szállás elfoglalása után jön a nagymosás. Nehéz ügy, mert igaz, hogy nem a rózsaillatról szól ez az utazás, de azért az ember szeretne kilátszani a mocsokból, amennyire csak lehet. Az ilyen fülledt, meleg napok a legalkalmasabbak a rendrakásra, úgyhogy szépen kimostunk, teregettünk, végül aggódtunk egy kicsit, hogy esik-e délután, ha most az összes (három darab) ruhánkat itt hagyjuk száradni. Az ugyanis katasztrófa lenne. Csakis ezután indulhattunk ebédelni és megnézni a fellegvárat.
Abszolúte elfogult vagyok, akár a várról, akár a városról van szó: mindkettőt nagyon szeretem. Lepucolt turistás, de akkor is jó hangulatú, régi Duna parti város (2009-ben volt ezer éves), és mivel harmincöt fok volt árnyékban, kellemesen kihalt. Öröm volt benne ebédelni, már csak a főtt étel miatt is. Találtunk is egy erre igen alkalmatos éttermet a templom mellett, ahol jó volt az ebéd, és nem is túl drága. 

Ráadásul igen rendesen viselkedtek velünk, pedig nagyon rongyosak voltunk. Szeretem, ha a ruhámtól függetlenül tisztességesen bánnak velem - ha már egyszer elköltöm ugyanazt a pénzt, amit szép ruhában is tennék, - de ezzel olykor akadtak problémáink. Szerencsére ez a ritkább eset, nem is sodrom magam miattuk mély lelki válságba. Ebéd után pedig jött a régen áhított fellegvár.
Érdemes az ösvényen fölmenni, mert elég meredek ugyan, de jóval rövidebb a kiépített műútnál. (Azon is ugyanoda kell fölmászni, úgyhogy ha szereted a szép kilátást és a látnivalókban bővelkedő ösvényeket, akkor inkább a Kéket ajánlom.)
Sajnos elég későn értünk fel, és bár be tudtunk még menni a várba, de messze nem sikerült mindent végignézni. Nagyon sajnáltam, de legalább a nagy Dunakanyar-panoráma meglett. Ez a hely is a szívem titkos csücskei közé tartozik: általában nem vonzódom a vízhez, de ez (főleg föntről nézve) egészen bámulatos táj!

Miután nem élvezhettük túl sokáig a fellegvár kínálta látnivalókat, fájdalomdíjul vettünk lent a városban egy dinnyét. Az nagy kincs, csak elég sok munka van vele: először is haza kell vinni, ami gyalog nem is olyan egyszerű, aztán kell találni egy hűtőt, amibe befér, elrendezni a többiek holmiját, hogy beférjen a dinnye, de ne legyen botrány. Ezek azért nem olyan könnyű dolgok, érdemes kipróbálni, igen tanulságos. Este aztán holdfényben dinnyészni a szúnyogokkal, az a vadromantika netovábbja! Megjött Réka barátja is, így aztán kellemes nyári andalgással folytatódott az este (ki-ki a maga útján), végül egy nagy tál sült krumplival végződött valami fura, sötét kis udvarban, gyertyafénnyel. 

Kell ennél több? Ha nem voltunk ma boldogok, arról már csak mi tehettünk volna.

14. Nagy-Villám

Másnap aztán Imre (Réka barátja) igen korán indult Pestre, úgyhogy mi is riadót fújtunk hajnalban, ő pedig fölvitt minket a fellegvár elé a parkolóig. Itt elváltak útjaink, mi (hárman) pedig Dobogókő felé vettük az irányt. Így történt, hogy reggel hétre már úgy voltunk a Nagy-Villámnál, hogy addigra a napi kötelező eltévedésünket is elszenvedtük. A pecsét viszont nem lett meg, mert még minden zárva volt. Lefotózkodtunk hát a kilátóval (ha nincs pecsét, akkor így szokás), aztán jött a következő erdő.

15. Pap-réti eh.

A hegygerincen megint abba a vihar szaggatta, fura erdőbe érsz, ahol fák élnek, de csak nagyobbacska bokorrá nőnek meg, és leginkább oldalirányban terjednek mindenféle csavaros utakon. Köztük bújik az ösvény mentén a Moli-pihenőhely, gyönyörű kilátással, és olyan hangulattal, mintha csak egy délutáni teázáshoz készítették volna oda a Dunakanyar fölé. Most viszont nem időztünk itt sokat, mert Dobogókőre igyekeztünk. Ettől is buzgón rettegtünk, mert magasnak ígérték. (A mai program 1200 méter fölfele.)
Így baktattunk tovább egy igen hosszú, erdős szakaszon keresztül, amit előbb az Ötszögű-rét, aztán a Palócki-rét szakított meg, innen pedig már csak egy kilométer az erdészház. Szűk, de jó állapotban lévő ösvényeink voltak, az erdészház pedig nagy és szépen karbantartott hely. A pecsétet a kerítésén találod. 

Bemenni ne akarj, mert kutyákkal fenyegetnek cserébe.