Több se kellett a kakukkos órának, aki kezdett már nagyon féltékeny lenni. Elhatározta, hogy bosszút áll a karórán, mert az nem lehet, hogy őt, aki a család régi, megbecsült tagja, ennyire semmibe vegyék egy ilyen jött-ment alak miatt.

A bosszú

A kakukkos órának nagyon jó helye volt a konyhában. Szerette azt a helyet a fehér falon, az ajtó fölött, szemben az ebédlőasztallal és a négy székkel. Szerette, mert ha a család tagjai ott ültek, pontosan ráláttak.
Ilyenkor mindig hálásan kakukkolt, de egyébként is szép hangja volt. Töretlen népszerűsége egészen addig tartott, amíg a családfő vett magának egy vadonatúj, fényes, ezüstszínű karórát. Attól kezdve a többiek sem az ő hangját hallgatták, hanem a karórában gyönyörködtek. Hogy milyen szép a színe, a formája és milyen pontos!

Több se kellett a kakukkos órának, aki kezdett már nagyon féltékeny lenni. Elhatározta, hogy bosszút áll a karórán, mert az nem lehet, hogy őt, aki a család régi, megbecsült tagja, ennyire semmibe vegyék egy ilyen jött-ment alak miatt.

Egyik délelőtt, amikor már senki sem volt otthon, észrevette, hogy a karórát a konyhaasztalon felejtették. És akkor lesújtott. Éktelen kakukkolásba kezdett, de nem ám óránként, félóránként, hanem folyamatosan és egyre hangosabban. A család macskája rég eliszkolt még a közelből is, az egész ház a fülsüketítő, elviselhetetlen kakukkolástól lüktetett, néhány ablaküveg megrepedt, poharak, tányérok törtek össze. Csak a karóra tartotta magát még mindig. A kakukkos óra, látva, hogy milyen keményfából faragták a vetélytársát, vett egy nagy lélegzetet és még hangosabban kezdett kakukkolni,
  olyan hangosan, hogy a szomszédok is meghallották. Ezt már a karóra sem bírta. Nyekkent egyet és ripityára törve, száz darabban zuhant a földre. A kakukkos óra elhallgatott.
– Na végre! Csakhogy megadtad magad! Téged már a legeslegjobb órásmester sem rak többé össze! Sikerült a bosszúm! – gondolta és boldogan kakukkolt még egyet.