Én a tollát tettem el, a többiek egy apró bizsut vagy egy nyakbavaló, kis kendőt választottak.
Zsófi leemelte a parókát az éjjeliszekrényen álló műanyag fejről.

Próba

Zsófi az egyetemen az évfolyam motorjaként folyton szervezett valamit. Kifogyhatatlan energiáját és mindent elsöprő jókedvét valamennyien irigyeltük. Még a kémia szigorlatáról is röhögve esett ki az ajtón, és középső ujját felfelé mutatva jelezte, hogy ismét megvágták. Ez még a múlt század második felében történt.
Amikor egy héttel ezelőtt felhívott telefonon és elmondta, hogy most éppen egyik csoporttársunk temetését szervezi, akkor is előbújt belőle a régi, mindent a maga módján előadó Zsóficka.
– Én tudtam, hogy Évi ezt a rohadt hasnyálmirigyrákot nem ússza meg élve. Bejött. Szórásos temetés volt a kívánsága, úgyhogy nem lesz semmi cécó. Robi nagyon ki van bukva. Azt kérte, hogy a temetésre csak én menjek, de utána a lakásukban szeretettel várja Évi barátnőit és egyetemi társai közül néhányat, akikről olyan sokat mesélt neki. Egy kicsit emlékezünk rá, beszélgetünk róla. Ugye jössz?
– Természetesen – feleltem.
Robi a konyhában zokogott, ezért Zsófi nyitott ajtót. Szenzációsan nézett ki. Műcicik, műszempilla, porcelánköröm. Úgy volt öltözve, mintha egy koktélpartin venne részt. A haja – melyet mindig csodáltunk – bámulatos zuhatagként omlott a vállára. Az eredeti volt.
– Gyere nyuszikám, igyunk egy kis konyakot Évi egészségére! – mondta, és már hozta is a poharat és töltött. – Nehogy pityeregj, hiszen ő már jól van.
Kacsintott egyet és felfelé mutatott.
Eljött majdnem mindenki a csoportból, akiket Évi nagyon szeretett. Gyertyát gyújtottunk, nézegettük a régi fényképeket, felidéztük a már visszahozhatatlan fiatalságunk emlékezetes, közös élményeit, és persze Évi emlékét.
Zsófi jó háziasszony módjára, mosolyogva kínálta az általa hozott szendvicseket és aprósüteményt.
Már szedelőzködtünk, amikor Robi megszólalt:
– Mielőtt elmentek, menjetek be Évike szobájába és vigyetek magatokkal egy emléket róla!
Megilletődve álltunk a kis szobában. Én a tollát tettem el, a többiek egy apró bizsut vagy egy nyakbavaló, kis kendőt választottak.
Zsófi leemelte a parókát az éjjeliszekrényen álló műanyag fejről.
– Megőrültél? – kérdeztem. – Pont a parókáját?
– Miért, jól áll, nem? – Nevetve húzta a fejére. A sűrű szőke hajtincsek alig fértek a fekete, bubifrizurás paróka alá. Holnap megyek az első kemóra. Úgyis kihullik.