Különleges eseménnyel zárta az idei Bretter György Irodalmi Kör ez évi tevékenységét, Kántor László Túlélő képek című kötetét mutatták be, amely mind Erdély, mind Magyarország területén nagy elismerésnek örvend. A könyv szerzője erdélyi magyar irodalmárok fotóit gyűjtötte össze, melyhez az illető szerzők saját arcképükről szóló szövege is társul. – Varga Melinda beszámolója

Az irodalom önarcképe
 

Úgy érzem, sikeresen zárult az idei Bretter-kör. A nagyobbrészt pályakezdő alkotókat vendégül látó kör ez alkalommal az irodalom „nagyjait” tisztelte meg. A jelenlévők a meghívottal együtt kerekasztalt alkotnak, kötetlenül beszélgetnek, nem másról, mint irodalmárok rendszerváltás előtti helyzetéről, személyiségéről, korhangulatról.
Sokunkban úgy marad meg egy költő, író arcképe, ahogy az irodalomtankönyvekben, kötet borítóján látjuk, a képhez pedig automatikusan társul egy vélemény, egy elképzelés az illető alkotó személyiségéről. És ha mélyen magunkba nézünk, be kell vallanunk, hogy olykor- olykor nem csak egy jó vers, egy érdekfeszítő regény, hanem egy szembeötlő portré is sokat nyom a latba, felkelti az érdeklődésünket.
Kántor László kötete nem más, mint egy jó forrásanyag arra, hogy az erdélyi magyar irodalmárok „szeme közé nézzünk”. Mindezek mellett egy fontos kordokumentumot, irodalomtörténeti látlelet is ad az olvasónak.
A Túlélő képekről tudni kell, egy másodkiadás, az első 1988 novemberében látott napvilágot.
Az alkotók fotójához saját arcképükről szóló vers, novella, esszé vagy éppen nyílt levél is társul. Mint kiderült, 34 szerző szerepel a kiadványban, melyből most már 15 nincs az élők sorában.
A Bulgakovban a könyvet forgatgatva a közönség nem csak a portrékkal találkozott, hanem láthatta többek között Sütő András lakását, Bálint Tibor kertjét, Király Lászlót egy kolozsvári utcaképben. Kántor visszaemlékezéséből kiderült: másfél évet dolgozott a könyvön. Annak ellenére, hogy a kötetben szereplő irodalmárokat családi környezete révén mind ismerte, feladata nem volt egyszerű, hiszen az alkotókat fel kellett keresni, majd beszélgetni velük, legtöbbjük nem volt szokva a fotózáshoz sem. Arról nem beszélve, hogy a fényképezéshez szükséges kellékek beszerzése is bajos volt. Akkoriban nem létezett még a digitális technika. Kántor Lajos irodalom és művészettörténész, a fényképész édesapja mosolyogva emlékszik vissza, hogy amikor a fotók készültek, nem lehetett bemenni a fürdőszobába, hiszen ott volt a műhely, amíg nem találtak erre megfelelőbb helyiséget. Kántor Lajos beszámolt arról is: a rendszerváltás előtti években veszélyes volt az alkotók számára felvállalni a fotók mellé adott írásokat. Sokat közülük rendszeresen zaklatott az akkori román titkosszolgálat. Ferences Istvánt állandóan kihallgatták, Domokos Gézát úgyszintén, aki levélben fogalmazza meg, olyan hangulatban voltak az írók ’88- ’89- ben, hogy már semmi sem érdekelte őket. „Nem volt mit veszíteni, csak a láncainkat” – emlékszik vissza Kántor Lajos az akkori kedélyekre. 
Érdekességképp említhetjük, hogy az újrakiadás alkalmával a művész megkereste a még élő alkotókat, akiket arra kért, hogy akkori szövegeikre reagáljanak. Markó Béla azóta ír újra, hiszen szövegében arra világít rá, érdemes volt-e a politikai pálya miatt hanyagolni a versírást - derült ki.
Kántor László olyan kulisszatitkokra is reflektál, amelyek csak a fényképezés pillanataiban derültek ki: Szilágyi István kifejezetten utálja, ha fotózzák, ennek ellenére a művésznek sikerült őt meggyőznie. Egyed Péter egy játszótéren, egy padon látható – a kép mögötti igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Egyed táskájában, amikor a fotók készültek egy üveg vodka és egy Mennyit ér egy kézirat esszé lapult, mindkettő idővel kikíváncsiskodott a filozófus táskájából.
Kántor beszámolójából az is kiderült: Székely Jánost volt a legnehezebb lencsevégre kapni, vele három napot kellett dolgoznia.
A kötetben egyetlen női alkotó szerepel, Balla Zsófia. A közönség kérdésére, miszerint miért csak ő, Kántor fontosnak tartja kiemelni: nem egy irodalomtörténeti lexikont kívánt készíteni, hanem egy szubjektív válogatást. Azt is lényegesnek tartja és nem csak föltétlen a női alkotókra vonatkozik, hogy több író, költő, aki most már nagy elismerésnek örvendnek, akkor még nem voltak közismertek, sokan csupán pályakezdők voltak és később futottak be.
„Nem művészként, emberként közelítettem meg az írókat, költőket, az ők valójukat akartam elcsípni” - foglalta össze Kántor a képek minőségének, emberi és művészi hitelességének titkát.