Rémtörténet erkölcsi tanulsággal

KritX

Mészöly Miklós prózapoétikájával rokonították írásait, Céline-nel állították párhuzamba, az egzisztencialistákhoz sorolták; időkezelése, emlékidéző kollázsai, megkapó montázsai miatt Proust „titkos tanítványának” nevezték Rubint. Aprószentek című regényéről Mosonyi Kata írt.

Rémtörténet erkölcsi tanulsággal

Vajon Pilinszkyvel szólva nem „túlhevített virágcsokor” az, ami most zajlik Rubin Szilárd életműve körül? Vagy csupán szerencsés egybeesések sorozata, hogy „dupla feltámadásról” lehetett szó a 2012-ben megjelenő Aprószentek és Keresztesi József Rubin-pályaképet bemutató könyve kapcsán? (Mindkettőt a Magvető adta ki.) Ráadásul a „törökszentmiklósi vámpír” rémtörténetének Legát Tibor is nyomába eredt, tavaly háromrészes riportot készített a Magyar Narancsban, új dokumentumokat szolgáltatva a Rubin által befejezhetetlennek tartott posztumusz tényregény szerkesztőinek, a hagyatékot gondozó Siklós Péternek és Keresztesi Józsefnek.

Ez év januárjában a Nyitott Műhely négy beszélgetőpartnere vitatta meg az Aprószentek irodalomtörténeti jelentőségét, műfaji besorolhatóságát, töredezettségét, torzó voltát. A 2013-as februári Tiszatájból pedig Meteorkövek címmel érdekes összevetést nyerhetünk Határ Győző Pepito és Pepita, valamint a Csirkejáték főhősének kívülállásáról, arról, hogy épp apolitikusságuk válik az adott kor (az 1950-es évek) politikai ítéletének hordozójává. S míg az egyik az önbecsapás, a másik, a botrányos önsorsrontás révén (a szerzők eltérő prózapoétikájával) ad egyaránt radikális választ az emberi lét csapdahelyzetére, mely szorongató alapállapota az Aprószenteknek is.

Felfedezhetünk még egy érdekes kultúrtörténeti egybeesést, egy kiállítást, a Murdert (Bp., Vörösmarty tér), melyet végigjárva felmerülhet bennünk a kérdés: megvolt-e Jancsó Piroskában (az Aprószentek központi szereplőjében), a sorozatgyilkosban is az a szadista voyeur-hajlam, amely a legenda szerint Báthory Erzsébetet jellemezte, aki élvezettel nézte végig a fiatal lányok lassú haldoklását? Az Aprószenteket elolvasva, s kihallva belőle a szerző valószínűsíthető felmentő szándékát, erre csak bizonytalan választ adhatunk. A rendkívül alapos, rubinos precizitással mindennek utánajáró Keresztesi-monográfia után pedig szinte közhelynek tűnhet mindaz, amit összefoglaló szándékkal állítunk Rubin Szilárd művészetéről. Talán az Aprószentek körül lehet még valami keresnivalónk.

Mindenesetre meglepő, hogy két vékony regénye tette ismertté a szerzőt (Csirkejáték, 1963 és Római Egyes, 1985), legfőképp azonban a 2008-as német nyelvű megjelenés, az ottani lelkes fogadtatás. Bár Galsai Pongrác és Pilinszky János rögvest felfedezte, Esterházy Péter és Szentkuthy Miklós pedig a későbbi kiadás után értékelte a koráétól merőben eltérő hangot, szemléletmódot. Nyelvi sűrítettsége révén a költőbaráttal, illetve Mészöly Miklós prózapoétikájával rokonították; illúziótlan világlátásáért, kedvelt éjszaka-szimbólumáért Céline-nel állították párhuzamba; a folyton úton lévő Till otthontalan magánya, világárvasága alapján egyértelműen az egzisztencialistákhoz sorolták. Dunajcsik Mátyás egy tanulmányában egyenesen Proust „titkos tanítványának” nevezi Rubint a két regény időkezelése, emlékidéző kollázsai, megkapó montázsai miatt.

A Murder című kiállítás egyik darabja (Forrás: murder.hu)

A költőként induló, majd az 1950-es években a „táncrendnek” megfelelően „szentimentális szocreál” regényeket gyártó szerző neve feledhető lett volna e két regény megjelentetése nélkül. Rubin próbálkozott még filmforgatókönyvek írásával is, ennek maradandó hatása érződik az erős szcenírozó képességben, az időrend felszabdalásában, a kihagyásos szerkesztési módban, a flashback kiváló alkalmazásában.

Metaforikus képgazdagsága, atmoszférateremtő képessége kapcsán lírai, alanyi szerzőnek tartják, aki még a most kiadott dokumentumregényében is személyes traumáiról vall. Rubin életműve olyannyira önéletrajzi ihletésű, hogy vándormotívumként mindenütt jelen van a korai árvaság, a rokonok deportálása, a kitelepítés, a származás miatti identitáskérdés. Nála a szereplők nem a fantázia szülöttei, hanem modellek (művésztársak, barátok, szerelmei) után rajzolt karakterek. Angyal Attila neve például a dédanyától, Angyal Gézánétól származtatható. A színhelyek pedig a gyermek- és ifjúkorban sokat taposott mohácsi, pécsi, pesti utcák aszfaltjai. A Csirkejátékból ismert patikusház, mely a Kisfaludy u. 12. sz. alatt áll, Rubin egykori mohácsi lakcíme. Lengyel Imre Zsolt 2010-es kritikájában írja (Műút, 2010018 73-77.) : „alapvetően egységes, sőt már-már rögeszmés oeuvre-ről van szó”, regényeinek csak ő bír hőse lenni, kezdő íróként, újságíróként, mint a valóságban.

A gyermekkori traumatizáltság, a pótolhatatlan hiányok érzetei jelennek meg a testiséghez fűződő viszonyában, sőt a barátságban is. Ez kapcsolja össze a főhősöket Martinszkyval, Csajtayval, azaz Rubint Pilinszkyvel és Galsai Pongráccal.

A német Rowohlt Kiadónál való megjelenés után az időközben a magyar irodalmi élet partvonalára került és tapolcai magányába visszahúzódó író iránt ismét felpezsdült az érdeklődés. Hafner Zoltán több mint hatórás interjút készített vele, Földényi F. László hosszú cikkben értelmezte a Csirkejátékot az ÉS-ben (2009. aug. 14-i sz.), megerősítve Galsai korábbi meglátását, mely szerint a főhős folytonos úton levése ellenére a mű egyetlen helyszínű: a történés a hős „egzisztenciális magányában játszódik”. Földényi hozzáteszi: Rubin „hősei nem azért vergődnek csapdában, mert Magyarországon élnek, hanem mert embereknek születtek. A történelmi kulisszák előtt egy mélyen emberi dráma zajlik. Az emberi létezés feletti aggodalomnak, az egzisztenciális gondnak az illúziótlan ábrázolása élteti ma is ezt a művet”.

A 2010-ben, nyolcvanhárom éves korában elhunyt író hagyatékából két regénytorzó is előkerült: a Kutya az országúton című krimi, illetve az Aprószentek című tényregény kézirata. Ez utóbbit vette gondozásba az örökös, és jelentette meg Keresztesi József szerkesztésében a Magvető.

Rubint 1965-ben erős hatás érte, amikor a Bűnügyi Múzeumban egy vonzó külsejű, húszéves lány fotója alatt azt olvasta: ötszörös gyilkos. Valamelyest ismerve a szerző fura nőügyeit, a nemiséghez való viszonyát (Galsai épp eleget élcelődött ezen a Záróra a Darlingban maró-kacagtató íróportréinak megrajzolásakor), elfogadhatjuk, hogy legalább a maga számára szeretné felmenteni a lányt, emiatt nyomozni kezd az ügyben. S ha a könyv kissé giccses-szentimentális zárlatát nézzük, talán nem is tévedünk nagyot.

A Murder kiállítás A kivégzés című darabja

Feltételezésünket megerősíti Keresztesi József Rubinnál tett tapolcai látogatása, amikor is az idős író meglepő kijelentést tett: „Csak akkor és kizárólag akkor tudja befejezni regényét”, ha Pilinszky Nincs több című versét „képes lesz megérteni”. Úgy tűnik, Jancsó Piroska „feltámasztása” szívügye lett, de a költemény kapcsán (is) rá kellett éreznie, hogy nincs ember, aki ezt megtehetné. A reményhez pedig, hogy „Isten gyűlöli a bűnt, és szereti a bűnöst” (Pilinszky) Rubinnak valószínűleg nem volt „bejárása”. Ez a Pilinszkyn átszűrt egzisztenciális kérdés, a bűn metafizikája és a jóvátehetetlen jóvátételi szándéka még más „szimbolikus holtponton” is megfeneklett, nevezetesen a dokumentumokhoz való hozzáférés nehézsége, legfőképp a kalinyingrádi katonai levéltárban tervezett kutatómunka elmaradása miatt.

Rubinnak ugyanis előbb hipotézise, majd fixa ideája lett, hogy a törökszentmiklósi lánygyilkosságokban Jancsó Piroska legfeljebb tettestárs lehetett, a valódi gyilkost a közelben állomásozó szovjet kiskatonák közt kellett volna keresni. A családtagokkal, ismerősökkel, hivatali személyekkel való beszélgetések, de még a foghíjas ügyiratok is helyt adnak a sejtésnek, bár konkrét bizonyíték nincsen rá. Ráadásul a nagyobb tét: a Jancsó Piroska személyiségében meghúzódó démoni és angyali tulajdonságok is megfejthetetlenek maradnának ebben az esetben.

Reményi József Tamás kritikája közelíti meg leginkább Rubin Szilárd „vállalkozásának” belső motivációit, így például a bűnös iránt érzett részvét hajtóerejét, mely mögött felsejlik Pilinszky evangéliumi esztétikájának hatása. A költőbarát itt (Reményi szerint) egyenesen „ars poetikus etalonként van jelen”. Hozzátehetnénk: mikor nem?

Ami még nagyon érdekes, és ezzel már a műfaji kérdésre térünk át: Rubin készített egy irodalmi forgatókönyvet is a gyilkosság kapcsán A jövő nyáron címmel, mely jelentősen eltér a regénytől. Nem szerepel benne az oknyomozó író-narrátor, és teljesen kimarad a szovjet szál. Ha nem a leleplező szándék vezérli, akkor mi marad mozgatóerőként? Tényleg a részvét-etika és esetleg a miliőfestés vágya?

Elmegyógyintézetben (Forrás: murder.hu)

Rubin már javában gyűjtötte az anyagot, amikor 1974-ben Kardos Györgynek a következőket írta: „[n]em döntöttem...a részletekről sem, hogyan állapodhattam volna meg önmagammal a szerkezetet illetően? Elbeszélés, riportsorozat, önvallomás, publicisztika: így is, úgy is zsákutcába jutottam, hiszen a lényeget – tudtommal – nem ismerem”. Azt eldöntötte, hogy könyvében „mindenki a saját nevén szerepel, fiktív elem nincs”. Ugyanakkor számos névvariáns volt a hagyatékban, a szerkesztő kegyeleti szándékkal váltotta le az eredetieket, csak a főhős és anyja szerepel a saját nevén. Keresztesi a Pályarajzban idéz még Rubintól egy Kádárhoz szóló levélrészletet: ,,[n]em kafkai parabolát, hanem szocialista szellemű, művészileg megoldott és hiteles tényregényt szeretnék írni”. Sajnos az akták nagy része ezután sem nyílt meg, sok a zárolt dokumentum. Rubin a meglévőkkel dolgozhatott csak, haláláig. A műfajt a könyv utószavából pontosíthatjuk: „moritat: erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténet; a régi vásárokon árult ponyvákat, az akkori tényirodalmat nevezték így”. Műfaját tekintve valamelyest hiánypótló is ez a könyv a magyar irodalomban. Bár annak idején a tiszaeszlári Solymosi Eszter esetét többen is feldolgozták, legregényesebben Krúdy Gyula, majd szociografikus alapállású műveit, de még bűnregényét is (Szürke galamb) Tar Sándor azzal támogatta meg, hogy „[a] tényekhez azért ragaszkodom!”, mégis nálunk ez ritkaságszámba megy.

A könyv szerkezete nagyrészt Rubintól származik: áll egy kiváló prológusból, három nagyobb, tagolt részből, egy írói utószóból (Hódoltsági tükör, szinopszisnak készült egy esetleges korábbi kiadáshoz), illetve a szerkesztői zárszóból. A különböző részeket az elbeszélő-főhős helyszíni látogatásai, töprengései, emlékidézései kapcsolják egybe. Az első és második rész pergő ritmusú, a sűrűn váltogatott narráció segítségével finoman bekúszik a történetbe a Jancsó család sorstragédiája. 

Az „aprószentekről”, a kis áldozatokról a rokonok, ismerősök visszaemlékezéseiből szerzünk ismereteket, de nem elegendőt. Karaktereket ne várjunk, mert nem kapunk, ellenben egy sivatagi kisváros életkörülményeibe, a főhős nyomorába (még ha sűrített ábrázolásban is) betekintést nyerünk.

Néhány apróbb szerkesztési hibát szükséges megemlítenünk, mert egy újabb kiadásban korrigálhatók. Nem derül ki egyértelműen, hogy egy vagy két szovjet laktanyáról van-e szó: a szolnokiról és/vagy a Czégény-tanyán lévőről? Ennél súlyosabb, hogy öt tetemhez hat koporsót hoznak a veremhez. Találhatunk egymásnak ellentmondó leírásokat: „[h]aja minden hullának volt”, illetve „[m]ind az öt holttest” kopasz volt. Elhagyható lenne a 3. részben az a történet, amelyben Piroskára rálő a szovjet laktanya őre, mert zavaró, nem is tartozik szervesen a szövegtestbe. Az orvosszakértők ellentétes véleménye pedig, hogy az áldozatok szüzek voltak-e, bármennyire morbid, megmosolyogtató.

Végül vessünk egy pillantást az Aprószentek stílusára! A Rubintól megszokott sűrített, kimért mondatokat kapjuk, megjelenik ismert szimbóluma, az éjszaka, de újabbakkal is gazdagodik. Így az élet mint farkaslét (a gyerekkori emlék és a Piroskával való elképzelt párbeszéd során), a bonbon és a csók: a megbocsátás, a gyógyulás gesztusai (az elbeszélő-hős látogatásakor az elfekvőben Borbálánál, Piroska súlyos beteg anyjánál, aki valószínűleg tettestárs volt, és  életfogytiglanit kapott). Ezzel szemben hiányoljuk a rubinos montázsokat, mert ez a műfaj, ez a szerkezet megbírta volna őket.

Táblák - emlékeztetőként (Forrás: murder.hu)

Befejezésül megemlítjük a könyv legszebb jelenetét, az író látogatását Jancsó Piroska álnéven élő gimnazista lányánál, aki árvaházban nőtt fel, abban a tudatban, hogy szülei balesetben haltak meg. Tanulság volt ez a Római Egyes írójának is, aki regényének gyönyörű záró montázsképében is az önazonosság hiányától szenved. Ne feledjük a temetőben az epervesszők között járkáló szél emlékidéző hangulatát sem! Ami pedig utána következik, az a bizonyos giccses zárókép, talán el is maradhatna.

„Nem jó könyv, de csodálatos!” – mondta róla nagyon pontosan Vári György a Nyitott Műhely beszélgetése alkalmával. Mellé tehetjük apologikus ajánlásként az olvasónak a szerkesztő utószavából: „Egy befejezhetetlen könyv árnyéka.”

Rubin Szilárd: Aprószentek, Magvető, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 1990 forint          

Mosonyi Kata