Reggelente félóra helyben tekergőzéssel és sűrű körbekémleléssel tartották meg fizikai és szellemi erőnlétüket. Igaz ugyan, hogy soha senkit nem fenyegetett veszély, de ez a tény valahogy eltörpült az ösztönök ereje mellett.

Sik-lóka

Sikamlós Sikló Vilmos vígan élte mindennapjait. Nappal csúszott-mászott, esténként pedig egy jól rejtett helyen átvészelt.
Családja és barátai büszkék voltak rá; valószínűleg minden felmenője az lett volna, hisz élete minden perce maga volt a kiszámítottság.
Egy növényzettel sűrűn benőtt réten éldegélt, mely eszményi életteret kínált siklói vágyainak. Vilmos elképzelni sem tudott remekebb életet, mint e rétet. Emlegette is gyakran a maga furcsán pösze nyelvén:
– Ha sszüleim nem idesszülnek, asz bissztossz sszenvedésszt sszülne!!!
De szülei ideszülték, így végtelenül boldog volt. Csak felnézett az égre és felszisszent a gyönyörtől:
– Ma issz sszütnek a Napockák! Sssz!
Sosem vágyta megtudni, mi lehet a réten túl. Itt voltak a barátai, a rokonai és persze az ellenségei is, de hát nélkülük az állat elpuhulna.
Márpedig nem szeretett volna elpuhulni. Nap, mint nap edzette testét, s bíztatta a fiatalokat is. Reggelente félóra helyben tekergőzéssel és sűrű körbekémleléssel tartották meg fizikai és szellemi erőnlétüket. Igaz ugyan, hogy soha senkit nem fenyegetett veszély, de ez a tény valahogy eltörpült az ösztönök ereje mellett. Sem Vilmosnak, sem rokoni/baráti körének nem tűnt fel, hogy minden egyes társuk végkimerülésben szenvedett ki.
– Sszerencefik vagyunk! Sssz! Van esszünk: ha akarunk esszünk, ha akarunk isszunk! – magyarázta volna a felmerülő kérdéseket.
Siklóagya és szervezete megszokta a csodálatos, meleget és fényt adó Napocskákat, melyek vörösen izzottak a rét felett. Megszokta a napos és éves ciklusokat, melyek meghatározták biológiai egyensúlyát. Siklóagya lassan hozzászokott a nem látható, de napi rendszerességgel hallható istenük hangjához is, mely mindig ugyanabban az órában szólt hozzá. Persze soha nem értette, amit mondott, de oly megnyugtató volt a hangja:
– Kedveseim! Etetés! Nem zaklattak ma Titeket a látogatók? – kérdezte az Állatkert öreg gondozója, Pál. Mindig beszélt az állatokhoz. Vallotta, hogy a névadás mellett, a személyes kapcsolat lelket ad az állatoknak.