Jelige: Nádirigó – Évszázadok terhe, Séta a Kárpát-medence gyöngyszeme körül, Holdárnyékban…

Évszázadok terhe

Ó, te édes, bús Magyarország,
te, ki ezernyi sebből vérzel,
mondd, ki hajol majd féltőn hozzád,
mielőtt elsorvadsz, enyészel?

Mi tudjuk, m’ért gyötör fájdalom:
évszázadok terhe nyugszik
hajdan még acélos válladon,
s könnyezel, hisz lázít, uszít

sok öntelt, megtévedt elme.
Hamis beszédet, számokat
kreál, s dübörgést hirdetve
kéri: még pár év áldozat…

Meg se kérdezd, nincs, aki felel:
Merre is dübörgünk, hogyha
munka sincs, de a magas teher
alatt testünk földre roskad?.

Akár egy erdő tarra vágva,
oly kopárrá vált a jelen,
s légkalapácsok ütnek, vágnak
megsebzett, vérző szíveden.

Kevés a gyolcs, kevés a pólya,
mely körbeérné sebeid,
a tanok mind megdőltek sorra,
hiába küzdöttek eleink.

Itt állunk göröngyeid felett
(mint rég, Messiásra várva)
de most nem kell kínhalál, kereszt,
csak cél, s nem éltünk hiába.

Séta a Kárpát-medence gyöngyszeme körül
 

Felfeslő égbolt áttetsző karja
lebbenő fátylát borzolva szét
csillogó cseppet hullat a partra,
pókhálót gyöngyöz a hajnali rét.

Harmatban fürdik újra a reggel,
ékköve tükrében mosdik a Nap…
költő se írná le pompáját szebben
- lelkében rezdül, és ott simogat.
   

            
Földnyelve csúcsán ősi apátság
hirdeti némán: rád figyelek.
Visszhangzó dombján sóhajod átszáll…
bronzkori kincse régi lelet.

Nádasok mélyén pezsdül az élet,
hattyúkat ringat a hajnali tó,
langy szellő járja a vízparti stéget,
mézízű bársonya andalító.

Jachtokat himbál halk szavú fodra,
nyújtózó árbocuk felhőkbe ér,
mintákat rajzol a kék horizontra,
hófehér vásznakat röptet a szél.

Kék tükrét nézik a túlparti nyárfák,
hullámot fodroz a vízparti nyár,
csábít a csúszda, régóta várt rád,
cukrászdák hűsében friss fagyi vár.

Dús lombú fűzek szétomló sátra
árnyékot kínál a partok ölén,
vadkacsát rejtve hajlong a nádas,
kékcinkét bújtat a rezgő sövény.

Árnyukat nyújtva hívnak a lombok,
campingek mélye sátrat kínál,
hűsít a jégkrém, forró a hot-dog…
zsákmányra csap le a szürke sirály.

Éjszínű szárcsa reppen a partra,
nádirigók dala messzire száll,
pisztrángsügérre úszik a harcsa,
s ikrákat hordoz a selymes hínár.
 

Nádiposzáta cserregő hangja
harsogva szárnyal a nádason át,
művészi fészkét rejtekbe rakja,
holdsugár selyméből fon rokolyát.

Arrébb a dűlő erdőkbe vágtat,
délcegen ácsorog szélén a tölgy,
méhecskék szállnak hársfavirágra,
bódító illatot sóhajt a völgy.

Duzzadó fürtök csüngnek a vesszőn,
bucskázik rajtuk az alkonyi fény,
füttyszótól hangos az őszülő lejtő
- telt ízű új borunk lesz az idén.                            

Később ha sárga, zizzenő lombok
szőnyeget szőnek a sétány kövén,
rőt levél lebben, s ködlepte dombon
rezdül a szélfútta, kéklő kökény.

Hófehér kristály szállong a parton,
jégtükrön játszik a nappali fény,
korcsolya csillan, borzong az alkony,
pajkosan mókázva siklik a fém.

Hogyha majd újból mandulaágat
lenget a szellő egy szép tavaszon,
nyújtja a karját, s tudd, újra vár majd,
festői kincsünk, a kék Balaton.

Holdárnyékban…

Holdárnyékban,
ezűstfehér ködön át
bolyongott a lelkem,
amíg hazaért.

Gyémánt ékszert,
cifra tornyos palotát
ígértek az úton
igaz hitemért.

Nem volt áru,
sose lesz a hitem az,
vagyonokért, kincsért
meg nem vehető.

Éltem végén,
hogyha hív az anyaföld,
így fogad be tisztán
majd a temető.