Jelige: Idén Marienbadban – Szeretkezés egy léggyel, A..., Hazahúz

Szeretkezés egy léggyel

         
                Rudas Attilának

Érdekes, hogy életben vagy egy
ilyen december huszonkilencedikén,
nem sikerülnek a magasságok, vagy
csak a mélységeket céloztuk meg?
 

Senki sem haragszik, hat hitvány perc
az élet, a nyolc centi szerelem, egy
helló, hét főn bűn és tíz perc szalagos
parancsolat, én elmegyek, csak adjátok

vissza azt a kilenc hónapom, ott ahol
régen a negatív számokkal játszhattam!
Csak az öreg fekvő nyolcas maradt
meg azokból a ragadós időkből.

Rövid, gyors és hangos, mint éjjeli
portást, ringat a hosszú néma csönd.
Nem hinném, hogy férfias voltam,
de mégis mennem kell tovább

be a sűrűbe, a sötétbe,
közelebb a csillagokhoz,
a fák gyökerei ma tizenkét
méter magasan lebegnek.

Az egyiken ül a macskám
és ma sem jön haza: nem
tud aludni, azt mondják az
öregek, halálszagot érez.

És én azóta minden éjfélkor
langyos tejet öntök közönbösen
köhögő öregecske városom
törött  macskaköveire.

Vers arról, hogy a művészet talán
nem más, mint a mázsás semmi
helyén a súlytalan valami
hiányának tévérzete.

A                                                ,
                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,

                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,

                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,

                                                   ,
                                                   ,
                                                   ,
                                                  z.

Hazahúz

Az érzékeny férfi végülis csak
egy érzéketlen nő, mondogattam
magamnak, mert húzott, feszített
ott legbelül, kalapáccsal verte a
mellkasom, senki sem tudja mi a
következő megálló, mondta be a
sofőr, úgyhogy jeleztem, leszálltam,
először rossz irányba néztem a zebrán,
aztán bementem a henteshez, vettem
mésfél kiló májat nejlonzacskóban,
nem dobogott - mindegy -, mondta
valaki a háttérben, betettem a szívem
helyére, mert az nagyon ki akart repülni:
masnit és cérnát kötöttem rá majd
feldobtam, az esőszaggal együtt
útjára engedtem.

Reggel volt, a napsugaraknak
halaszthatatlan dolguk támadt,
ezért nem lehettek ott, a feke-
terigó nem értette az egészet,
körberepdesett, ahogy én lassan
felfele dobogtam, de a lombkoronák
felé már ő sem jöhetett, csak
nézett, ahogy zuhanok bele a
kékségbe, a kóbor szívek sztrato-
szférájába, ahol csordában
vonulunk és az enyém az a kicsi,
ott hátul, lemaradva, ami cérnán
húz magával.

Lehagyom az Éjféli Bagós szürke
szívét, ők mennek tovább, én jelzek
és alászállok: ritmusttévesztek,
de nem azért mert repülök, hanem
mert pont a régi házad felett verdesek,
itt más illatú a levegő, átjár a meleg
vér, otthon az, ahol csupaszkodni lehet,
ahol a történelmet írják, ahol ismerem
a betont és a repedéseket, a földet
és a szagát, a hangyákat, a méheket,
a gilisztákat, mind ismerem név szerint,
ahol hellót intenek a tölgyfák, ahol
dudál a gyár, harangozik a templom,
ahová hazatérnek, hogy zokogva
egyenek, otthon az, ahol a szív
iránytűje végre északot mutat.

Hatalmas sugarak gyúlnak,
fényszél támad és visszhangzik
az ég, hazajáró lelkek, házi szellemek,
nedves fűben fekvő szerelmesek
néznek fel, újra csak ennek a földnek
pora vagyok, úszok a napfénnyel
és megpillantom harmadik szülőm,
keserédes hazám, ott áll görbedt
háttal a cseresznyefa alatt, virágot
szagol és bogarak másznak fel rá
a mohás kerítésről, nélküle az egyén
ösztönösen semmi, de mi mégis szóval,
cselekedettel és mulasztással csókolunk
ráncot ezeréves homlokára.

Faág bólint, ősz haj lebben,
mosoly fakad, szív ereszkedik le
mellé, boldogságot kínál fahéjjal
zsebből, megjelenek én is, elvágja
a köldökcérnát, a benne feszülő
millió kis szál súlya agyonzúzott,
de ő csak nyugodtam megpaskolja
a szívem: hát mégis hazahúzott.