Jelige: Versvándor23 – Magyar méz, Ballada a tavaszi távról , Megtér a dalnok

Jelige: Versvándor23

Illatok karmája paplanra szálldos,
testemre mégse hull vágytakaró,
alakod kellene, mi hiányt mos,
ölemből inna már a versfaló.

Magyar méz

Hiú betűk, mint hajnalodó
narancsszín égbolt fénynimfái
egymásba karolnak,
s borítják be
a szavakat vörös zamattal,
hogy áttörjön
a fehér fogatlaszok közt
a megannyi sárga mondat,
majd körbeölelje a csöndet
zöld gondolattal.

A pörgő r- ek a csábos kák
és a feledhetetlen é-k
a méla m- ek
a makulátlan á- k
csókjából 
megszületnek a kék regék,
a vad történések zománcai,
majd rózsaszín dalok,
lila balladák magánya,
hosszú levélbarna eposzok,
vastag drappregények
nyomdaszaga mesél valamiről.

A költő pedig megváltásra várva
áll a szóközti ihletlázban.

Egy sorsbeszély előtt
lihegve kiállt fel
az író a hosszú sorok
mágiájába forrva.

S a polgár szeret vagy
éppen káromkodik
teszi dolgát,
s megebédeli a létet naponta.
Magyarul.
Ahogy legkövérebben
lehet álmodni, szerelmet főzni
vagy gyűlöletet sütni.
Szavakkal, melyek olyanok,
mint méz a medveszájban,
lágy édesség zöngéi
erős emberségnek.
S melyek oly tájban
születnek,
ahol szikrabölcsőben
Ringhat csak az eszme.
 

Ballada a tavaszi távról

Mint csiga kúszom a ragacsos időben,
nincs sötétebb, mint a lassú kattogás,
s hiába villog minden azúrkékben,
közhelyes nekem e tavasz rianás.
Illatok karmája paplanra szálldos,
testemre mégse hull vágytakaró,
alakod kellene, mi hiányt mos,
ölemből inna már a versfaló.
 

Lett ím ágytársam, sárga lámpacsend,
mi forrón fényezi hiányod,
hiába már a tavaszi kéjtrend,
ha hordod még nagykabátod.
Kacsák csőre összeforr a tavirózsákon,
cica szerelem az ereszen tán a való,
lennék pihe most szemdombodon,
ölemből inna már a versfaló.

Ajkad húsát bájolta a tótükör a térben,
hullámok reszketek a kopoltyúszívben,
a tavirózsa arcomra simult éppen,
szélmanó fütyült a holdas sűrűjében,
ezüstrongy feszült meg a csillagcombokon.
Vagyok a nő, az erős érintésre vágyó,
fülemmel forró hangalakod szomjazom,
ölemből inna már a versfaló.

Herceg, te ott a messzeségben,
érzed-e, hogy átölelem naponta a távot,
s ajkam ívére képzelem lényed fényövét?
A víz szörp ízű mannaként olvad a nyelvre.
Nélküled ólomszerű minden léték,
ölemből inna már a versfaló.

Megtér a dalnok

Nőknek, kik utálni vélik dalaim

A város álszemérme vagy csak a kor
A dalnokot űzte medrébe erkölcsnek
Vagy látomások, mit nem volt megélni hol
Kergették langyos dűnéibe e menedéknek
Tán volt szerelme ölének hiánya
Az utált csókok zománca a bőrön
Szülte szándékát, hogy záruljon virága
Bornak s kétes kéjnek, mi volt öröm
Béklyóba zárta lelke érdemeit

S jött a férfi, a hiú, a gazember
A torkos, a gaz, a nőbitorló
Nem volt más, csak egy agg ember
Ki múlt vágyában volt a megtorló
S a dalnok elkezdte vetkezni lelkét
E szerelemben volt csók, de tűz sose
Mégis a fénye szétcincálta az elmét
Dedikált érzemény, könyvekbe festve
Béklyóba zárta lelke érdemeit.

S élte a dalnok, ő lett a madonna
Kápolnák ékje, s mi ennél lehet szebb
Közben az agg férfi, ki néha lomha
Hitte, hogy nője immáron övé lett
Eltűrte dalnoka lantos játékait
Vélte a balga, ő most a tenger
A nő meg csak ringatta hullámait
S vihar volt, mit nem képzel ember
Béklyóba zárta lelke érdemeit.

Szerelembe fúlt minden érverése
Nem írhatta kedvére víg sorait
Táncolni nem fog álténykedése
S hiány követi, ha hal, hamvait.