Jelige: Holdsugár

 
Szívemhez nőtt e táj,
szinte már otthonom…
egy halványkék mosoly
a földrajzatlaszon.

 

 

 

 

Valahol Magyarországon…

 

Reszketeg kezem már nem bírja a lantot,
de hangom baritonja átvág a bérceken,
ha földi porhüvelyem belengi az alkony,
akkor is hallatom elcsukló énekem.

 

Évezredek hangja csörgedez a vérben,
génjeinkben hordozzuk a múltat, és jövőt,
élhetünk bár pompában, koldusként, szerényen,
ne legyünk vadhajtás a rózsafák között!

 

Ki példa lesz, tudjuk, emberséges eszme
vezérli majd tetteit, pátoszos szólamát,
s mielőtt nemzetünk a múlt ködébe veszve
félve rebeghetné esdeklő sóhaját,               

 

rántsunk pisztolyt, puskát, örökíró tollat,
s higgyük, az áldozat, mit nemzetünkért hozunk,
nem csak ifjúi lázongás, hitvány karcolat,
mellyel hiúságunk oltárán áldozunk…

 

előfutára egy igazságos kornak,
hol a jólét nem azé, ki hazudott, s lopott,
hol a postás már nem csak behívókat hozhat,
hol a nemzeti zászlónk folt nélkül lobog,

 

hol a mellkason nem Dávid csillag díszlik,
hol a tizenkét pont már nem csak ponyvaregény,
hol még a Nap gömbje is fényesebben izzik
a szabad magyarság verőfényes egén.

 

 

 

Szívemhez nőtt…

 

Szívemhez nőtt e táj.
A mandulaágat borzoló kikelet,
nárciszokkal átszőtt ágyások, ligetek,
omladozó támfal egy ősi vár fokán,
anyák napi könnycsepp a nyíló orgonán,
a part, a tér, a domb, nyárfán a vattahó,
hullámzó rét ölén tűzvirág-takaró,
cikázó lepketánc a jácintok felett,
békadaltól harsogó, sarjadzó berek…

 

Szívemhez nőtt e táj.
Azúrkéken rebbenő hajnal friss dala,
út menti csalitos, a hársak illata,
Péter-Pál táján az aranyló asztagok,
szürkemarhacsorda, mely békén andalog,
úszó csobbanása, a könnyed, játszi fény,
hullám lüktetése tavunk lágy szívén,
víz selymében fürdő, tündöklő nyári Nap,
apátsági mise, templomi áhítat…

 

Szívemhez nőtt e táj.
A sétánynál őrködő zizzenő platán,
utolsó üzenet egy régi kopjafán,
a sárguló tölgyes, a nyúlánk nyárfasor,
szomorkodó fűz, mely a partra ráhajol,
napsütötte lankák, az őszülő berek,
számtalan kispatak, források, és erek,              
kéregető hattyúk, reppenő vadréce,
a nádasban fészkek, az ég alatt vércse…

 

Szívemhez nőtt e táj.
Ünnepnapi asztalok fűszeres bora,
fakutya, szánkózás, csillanó korcsolya,
szikrázó jégpáncél a nyugvó tó fölött,
a fátyollá szétfoszló lomha, rest ködök,
dunna alatt búvó, álmodó téli fák,
ódon pincék szemén bimbózó jégvirág,
hófehér tiszta csend, beszédes hallgatás,
mélyben alvó élet, a víz alatti sás.

 

Szívemhez nőtt e táj,
szinte már otthonom…
egy halványkék mosoly
a földrajzatlaszon.

 

 

 

Találkozások…

(… avagy: amikor a menny és a föld összeér)

 

… testem az útpadkán, mégis ott lebegek fölöttük,
persze a biztonsági övet most be se kötöttük…
ez is egy szokásos péntek volt - buli a javából -
jó pasik, drogok, koktélok, adrenalin-mámor…

 

Naná, hogy minden szem rátapadt a dögös szerkómra,
hiszen én vagyok doktor Szöszi, a pörgős szexbomba,
vagy a magyar Paris Hilton, a híres divatikon,
s az est fénypontja, ha részt veszek a díszes partikon.

 

Izgató dekoltázs, duzzadó, szilikonos keblek…
„Persze, apád bankár, így biztos, hogy telhet…”
mustrálja sok mafla, csóró plázacica nyafogva,
de parányit sem izgat, hiszen ezt hallom naponta.

 

Kreol combomon mini feszült - kirobbanó forma -
később rákattantunk valami titokzatos drogra…
ilyenkor az ember azt érzi, szinte sérthetetlen,
bár mi tagadás, kezdetben tán kissé szédelegtem,

 

ám később a lüktető hevület magával rántott,
s egy Jaguár fehér bőrén gyűrtem alám a srácot,
kiről kiderült aztán, hogy még tizenkilenc sincsen,
de hogy dúsgazdag, az látszott a verdán, meg az ingen.

 

Téptünk gyorsan egy próbakört, majd lazán lefékezte,
s áttettük székhelyünk a fénylő, vagány Mercedesbe.
Ott - mint egy valódi James Bond - cseppet se parázva,
rányomta kígyóbőr cipőjét nevetve a gázra…

 

Szlalomozott bőszen, persze cikáztunk, mint az atom
- mindig is szívem csücske volt az éjjeli Balaton…
partjait nyaldosó hullámok, ringatózó fények…
a kéj, hogy minden sejtem pezseg, hisz bombajól élek.

 

… aztán filmszakadás… fénycsík… nincs semmi emlékem…
itt lebegek fölöttem frankón - az éteri térben -
alattam a feszültség rémes, szinte tapintható,
s én imbolygok súlytalan, mint vízen a papírhajó.

 

Mellettem egekbe nyújtózó széljárta nyárfasor,
hiába nyújtom karjaim, most mindenkin áthatol.
Megrángatnám válluk: Figyelem emberek, itt vagyok!
Hisz láthatjátok, nincs is bajom, kérlek, ne sírjatok!
 

 

Fülükbe ordítanám dühöm, de érzem, nem lehet…
kiáltanék, hogy hagyják békén érzékeny testemet!
Itt repkedek felettük, csak a hangom, mi elhagyott,
de azért mindent látok, hallok, bár most itt, fenn vagyok.

 

… láttam, egypáran szoknyám mellet toporogtak némán,
miközben csordogáló vérben tocsogott a vénám…
A néhány mondatfoszlány persze irtóra meghatott:
„…ne parázz már haver, vizsgáld meg, biztos csak  tetszhalott!”

 

Valahol a fejem fölött toporgott egy anyóka,
s rezignált hangon bőgte: „… most rágyújtok egy bagóra…
mégsem fer a sorstól…valaki így lelje halálát…
oly fiatal volt… biztos még nem is nyeste szakállát.”

 

S könnyei rajzoltak arcára csillogó patakot,
míg reszkető kezekkel egy bőrtárcában matatott:
„Csak találnék egy noteszt, címet, esetleg tajkártyát…
tudatni kell a szülőkkel, hogy itt lelte halálát.”

 

… mert húsz méterrel arrébb, ott az összetört Mercedes
- amelyről azt mondta apám, hogy péntektől enyém lesz -
füstölögve hever odább, a levérzett útpadkán,
de ki a francot zavar, hisz az egészet úgy hagynám,

 

akárcsak májusban, mikor a gyorsulási versenyen
azt hittem, hogy a menetet szokás szerint megnyerem,
de a nyamvadt sünök… na persze, hogy átmentem néhányon…
szerencsére nem hagyott cserben akkor a légzsákom.

 

Naná… apám újabb Mercit vett, csakúgy, mint korábban,
hogy azzal viríthassak másnap az új iskolában…
„Drágám, ez itt sokkal szebb modell” - mutatta vidáman,
s hajnalra ott is állt, mire az udvarra kiláttam.

 

… de most ott, a kormányon - hisz a nevét sem ismerem -
ott hasal az esti pasim, s az arcbőre színtelen,
csak a füléből szivárgó vér hagyott némi nyomot…
s mi maradt utána? Egy tárca, mit a néni fogott.

 

…közben egy krapek párnát szorít spriccelő vénámra,
majd megszólal egy kába kölyök karjait széttárva:
„Á, dehogy ittam… négy korsó sör… pálinka csak alig,
s az a pár vodka is ki lett már számítva hajnalig…

 

Audival meg nem távolság Füredtől Pereszteg,
alig van egy óra, ha néhol kétszázzal repesztek.
Onnan meg pár perc, s átlépek csajomhoz a határon…
olyan ováció lesz, mint Londonban a hat-három.”

 

Ez utóbbit már csak csendesen motyogta magába’,
s néztem, ahogy képek pergetek folyton az agyába’…
látja, amint álmossággal küzdve araszol a parton,
a sötét Mercedes elévág, aztán már nincs pardon…

 

S akkor pillantásom rátévedt a közeli transzparensre,
hol fiatalok vedelték a sört majdhogynem transzba esve…
tavaly engem is felkértek már hasonló képekre,
melytől minden tanárom tutira el volt képedve.

 

De hát minek is szépítsem - hisz van, hogy „kának” néznek -
sohase titkoltam: most ezerrel a mának élek.
Ráérek majd aszottan is meggyónni a vétkemet,
de amíg lehet, m’ért ne éljek felhőtlen életet?

 

… ekkor tőlünk balra - mintha épp itt sem álltak volna -
motoros húzott el a kormányra mélyen ráhajolva,
s mögötte veszettül száguldott egy haver - a másik,
kinek a kormánya közepén egy kamera látszik.

 

Észvesztő tempóval előzött egy nem kis kanyarban,
s tanúja voltam innen föntről, bár nem is akartam.
Ezután ismét csend borult a holdfény járta tájra,
csak a Mercedes környéke utalt már a gyászra.

 

… majd az éjszakai csöndben, a parton áthajolva
fényszóró vetült az alattam alvó nyárfasorra,
vijjogó sziréna verte fel a nádas átható békéjét,
s a Hold látni engedte a tó áradó, mély kékjét.

 

Aztán – a bámészkodó tömeg szerint - fél kettőre
szirénázó Opelen érkezett a rend éber őre,
akinek utat nyit az addig összecsődült sereg,
s arrébb, a Mercedes oldalán pár haver kesereg…

 

talán időm sem volt felfogni akkor a lényeget,
de láttam a mennyből felém nyújtózkodó fényeket,
melyben nagyanyám könnyes szemmel, féltőn közeledett:
„Kicsim, sose felejtsd becsatolni az öveteket!”

 

… majd később akkor kerültek az útra véres cseppek,
mialatt a mentősök gyorsan újraélesztettek…
azt mondják, hónapokig lebegtem féléber kómában…
most döbbentem rá, akkor éjjel - féléve - hol jártam…