Jelige: Halványkék

 
Reszketve ténfereg úttalan úton,
roskatag hófala földre rogyott,
álmosan pendít a szélhárfa húron -
haldokló jégcsapok könnye potyog.

 

 

 

 

Óda a hazámhoz

 

Szeretnéd, hogy a hazámról daloljak?
Az édes anyaföldről, mely maholnap
bölcsőd, majdan koporsód fáját is adja?
De mondd, az ő régi gyászát ki siratja?

 

Termékeny rónái, völgye, gazdag rétje
mind letűnt századok ősi büszkesége.
Téged, ha bánat ért, megvigasztalt anyád…
ki látja, hallja meg az ő bús panaszát?

 

Ki vigyázza földjét, hogy ne legyen préda,
évezredes honunk csorbult maradéka?
Ki védi meg nyáját, s óvja a vadaktól,
kinknek mellkasában bűnös szív zakatol?

 

A külhoni kalmár mind a markát tarja,
s gürcölve nyomorog portáján a gazda,
pedig bölcs tudása nemes, mint az óbor,
csupán egy a bűne: ő nem barát, sógor.

 

Napfényes nektárja aranyat ért nemrég,
mára már száműzött, mint más honi termék.
Lankáinak borát, melyről ódák zengtek,
ókor kóstolja csak ünnepen a nemzet.

 

Gyümölcsének húsa hiába ízesebb,
hiába is érlel szántója kincseket,
hiába ring dúsan, aranylón a búza,
hogyha dolgos népét még az ág is húzza.

 

Földjein, mit oly sok honfivér áztatott,
szolgálók vagyunk csak. Ünnepek, gyásznapok
jelzik majd korunkat, dicstelen létünket.
Az izzó, tüzes vér rideg sárrá hűlhet?

 

Üresen ásít a bársonyszékek sora…
lelkes, hű atyákból miért vált mostoha?
M’ért hűlt ki a keblük, m’ért fogant az átok?
M’ért hamvadt el minden honért hű zsarátnok?

 

„Isten, áldd meg a’ Magyart”*, áldásodra szorul.
Ne rogyjon igába, ne tűrjön botorul!
Hogyha jogarodnak izzik még a fénye,
irányítsd azt népünk borongós egére!

 

 

*„Isten, áldd meg a Magyart” – részlet Kölcsey Ferenc: „Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból” című költeményéből

 

 

 

 

Csermelyek tükrében…

 

Lassan már lankad a tél ölelése,
gyengülő karjai lagymatagok,
sóhaja már csak a múlt töredéke,
álmodó rétre se hint le fagyot.            

 

Hogyha az égbolt ébredő pírja
csókjával szánt majd a hűs bérceken,
visszanéz álmosan, könnyezve, sírva,
hegycsúcsok ormáról int félszegen.

 

Reszketve ténfereg úttalan úton,
roskatag hófala földre rogyott,
álmosan pendít a szélhárfa húron -
haldokló jégcsapok könnye potyog.

 

Reggel, ha bókol a hóvirág szirma,
elszunnyad búsan a bokrok alatt,
naptárunk lassan a márciust írja,
Józsefet várja, s a zsongó tavaszt.

 

Tölgyesek, bükkösök nyújtóznak egyre,
hófehér csipkéjük férce szakad,
Nap fénye kúszik fel lassan a hegyre,
enyhülve húzódik félre a fagy.

 

Eldobva szélfútta, hófehér ingét
felsóhajt álmából végre a tölgy,
mókus az odvából félve tekint szét,
párhívó trillától éled a völgy.

 

Csermelyek tükrében fürdik a hajnal,
langy szellő surran a dombokon át,
pajkosan játszik a felhő a Nappal,
pitypangok ernyője hint rokolyát.

 

 

 

 

Eltévelyedések…

 

… mert jaj a gyermeknek, kit nem ölelt féltőn
az anyja. Nincs idő figyelemre… később
majd elcsattan egypár pofon – néha joggal –
most meg füvezik, s harcol a démonokkal.

 

Robotol a szülő, s kevés kiskorába’
a törődés. Ha később az iskolába
fegyverrel érkezik, s lemészárol mindenkit,
mint egy harci filmben, esetleg kisebbít

 

bűnén: sosem volt idő esti mesére,
thrilereket, horrort nézet, s a kevéske
(családdal töltött) időben veszekedés
zaja maródott agyába. Persze kevés

 

idő jutott az irodalomra, matekra,
meg hát vonzóbb volt, hogy idősebb haverja
féltéglákat hajigál a felüljáró
alatt elhúzó vonatra. (Szuper csávó)

 

De sokan úgy tudják, a munka nemesít
- azt hallották otthon - meg hát úgysem esik
túlságosan messze fájától az alma.
„Dolgozz csak fiam, meglesz a jutalma!”

 

… de itt vannak ők, félmilliónyi gyermek…
sokan hiába gürcöltek, mára sem lett
biztos munka, fedél, család, meleg étel…
némelyek visszaélnek mások nevével,

 

mert a hatóságok, s a hivatal szerint
az adataival bejegyzett cég megint
nem utalta az ötszázmilliós adót,
meg kifizetetlen számlákat is hagyott,

 

mielőtt csődbe vitte az egész céget…
Meghasonult önmagával, s a reménységet
már oly rég elveszítette… bár magyarnak
született, de hát hiába is akarna

 

hasznossá lenni szegény hontalan árva,
átlépnek rajta, majd otthagyják a málha
mellett, melyet túlélő csomagként cipel
magával. Mára már beéri ennyivel.

 

Néhanap még működik az életösztön
- koldulna egy zsömléért, vagy kérne kölcsön,
s majd visszaadná a kukából származó
kincsek árából. Persze, csak ha átható

 

szaga miatt nem küldik el fintorogva.
- „Nézz rám, fiam, én se vittem itthon sokra!”-
szólt öt éve tétován a nagyfiához.
Néha jár csak titokban az iskolához.

 

Tartásdíj nincs, s ott bujkál a szégyenérzet:
szutykos, link alak. Várva a részegséget,
meghúzza a flaskát… lelke átöltözött…
ünnepi mosollyal áll egy bölcső fölött,

 

gőgicsélést hallgat, apró léptek neszét…
- „Szeretlek apukám!”- s megfogja a kezét
egy csöppnyi, drága gyermek – lelke, mint a hó…
s az emlékek hídján ott ring egy hintaló…

 

arcába csordul az út menti éjszaka,
melyben a hullámok nyaldosta stég szaga
elegyedik a sokcsillagos éttermek
felől szállongó illattal. Az életnek

 

nevezett évek javát nagyjából leélte,
bűzlik a mocsoktól, s nem maradt remény se
arra, hogy a „jók” közé visszatérjen, mert tudd:
„Fugit irreparabile tempus.”*

 

 

* Elfut a visszahozhatatlan idő! - latin közmondás