Jelige: friss lebegő – Hazámról, Visszatérés, A némaság alkímiája

Hazámról

Mint titkolt szeretőt szeretlek,
hiszen mint minden ilyen szerelmet,
a gyökértelenek elítélnek.

a nyelv a házam, melybe bezártam magam,
szobáimban arcod villan, s megénekelem hegeid.
Tudom nem is oly messze, béke vár ránk,
lassú hullámok a Dunán,
újra írja magát bennünk
a csend.

Visszatérés

Tudod itt a víz alatt minden más
élet és halál anyagában,
akár
néma hal is lehetnék,
vagy finomszemcsés homok
talpad alatt,
s csak csiklandós érintésem emlékeztetne rám
nem tudnád csak sejtenéd,
hogy hová helyezz.
Kiemelhetnél.
Száríthatnál a napon, hogy majd lapátra tegyenek
könyörtelen, viháncoló gyerekek,
vagy ott felejthetnél a parton
érzem ahogy lepergek, idegenek már a kezek.
Várnám az esőt, emléke annak a kétpólusú létnek
víz fentről, lentről, s némaság,
visszavágyom az erők határvonalára, bár ott vagyok
a kiemelés csak álom volt,
az ébredés
a tóba újra visszamos.

A némaság alkímiája

Nem a szavak olcsó mágiája,
a némaság alkímiája
                                 érdekel
a homlokot támasztott ököl
különös kék- magánya.

A dermedő időben fuldokló órák kattogása
asztalok, székek
az arcok halotti maszkok.

Az ítélet kígyóktól hemzsegő ágya idegen.

Van akiben végleg becsukódtak az ajtók,
valahogy, mégis ketten ülnek odabent.