Jelige : Eluveitie – Ami kedves nekem, Napjaink negyvennyolca, Egy életmű végére

Ami kedves nekem

Hazám, honom, haragom is magyar,
Hát lelkem máshol mégis mit akar?
Ha hantjával majd e föld eltakar,
A végszavam sem lesz más csak magyar.

De nem okolhatom soha sorsom,
Hogy szívemben vad honvágyam hordom,
És szülőföldem nem a nagy világ
Csak Duna menti tikkadt rónaság.

Soha mást! Nekem ezt kell szeretnem,
Itt kell élnem, és embernek lennem,
Kemény kézzel mély búmat temetnem,
Bárki vagyok, és bármivé lettem.
 

Napjaink negyvennyolca
 

Petőfiért kiállt a nép, a lánglelkűért,
Ki kell állnunk az évszázadok tekintetét,
Megint kell a forradalom, a fiatalos hév,
Mutasd meg újra, hogy kell élni, s halni egy nemzetért!

A dicső múltból sosem elég, enyhébb így a lét,
Halljuk hát szavad, gyúljon most belőle szebb erény,
A hajdannal vonuljunk harcra egy eljövő jobb jövőért,
Szavaljad megint a magyarnak szíved vezérlő ösztönét!

Nincs elnyomás, nincs zsarnok, magyar csak magyart nyom,
Korcs kutyák és farkasok osztoznak egy koncon,
S acsarkodva szakítanak egy vérző darabot
S kilátszanak már a hús alól a fehér csontok.

Százszor elszavaltuk szépen s hadarva a Talpra magyart!
És elvesztette a vers az erőt, mit más korokban is adni akart,
Gyere hát, és tégy e modern korban hozzánk méltó rendet,
Szólj, mint egykor e népnek és lehet, hogy feltámad majd a nemzet.

Legyen újra ünnep az ünnep, míg él gyermek,
És ne tűnjön szívünk számára idegennek,
Ki sokat tett a hazáért régen vagy most, akármikor,
Míg lelkünk a Himnusz hallatán nem lángol.
 

Egy életmű végére

Így végezted sok éve hát te is,
Végzetet írtak neked verseid,
S meghalsz százszor szép szavakkal ma is,
Ha elszavalják végső soraid.

Elvadult világba vadként születtél,
Miattad szállt tova huszonnyolc év
Mert kettő halt meg, s csak egy lett, ki élt,
Ez már kezdet, s tarkólövés a vég.

De hát mit tehettél, míg az ég ítélt
S most járkálhatsz te is halálraítélt.
Jön a halál ezt, tudhattad igazán,
Mert láttad nyugtalannak Európát.

S éltél tiszta humán értékekért,
Számodra ez volt az ősi gyökér,
Mit a sok rács nem elvett, de adott,
És szellemed ránk hátrahagyott.