Jelige: Búsképű lovag – A HAZÁRÓL, HONBORÚ, IDEGEN KERTBEN ISMERETLEN SZOBOR

 Jelige: Búsképű lovag

 
Hallotta önnön lépteit csikorgó
kavicson, s vélte akkor, hogy barát
a kőfej, öröm-jel, sose romló
kitágult jövő, égboltnyi határ.

A HAZÁRÓL
 

A villamosmegállónál volt a tisztás.
Az volt a haza. Átlósan
ösvény húzódott rajta egy házig.
A házig, ahol felnőttem.
Egyik nap lezárták a tisztást.
Majd feltépték markológépekkel.
Zsaluzott járatok, fém csövek
húzódtak a felboncolt hazában.
Lakóépületet került helyére.
Haza helyett ház. Másik.
Elzáródott a haza. Eltűnt.
Egyik délután újra megjelent.
Máshol, máskor. Távolsági buszon
ültem a Dunántúlon. Néztem
a napsütötte lankákat.
Azt éreztem, mint a tisztásnál.
A hazát. Egyik falunál leszáltam.
Sétáltam a házak között.
Az egyik előtt jászol. Benne feküdt a bárány.
Halottam mondatokat, idegen nyelvjárást.
Úgy idegen, hogy a a sajátom.
Egy földnyelv. Hazataláltam.

HONBORÚ
 

Rosszul zárható, lepattogzott festékű
ablak lakatlan bérház folyosóján –
Sóval behinetett föld. Üres szél a föld felett.
Szellemből kísértet. Honború.
Bíbor örömre vágyik a
szív, a szív, a szív –
Cikkázó ellenállás, szikrázó csillagok.
Kusza, szögletes vonalak.

IDEGEN KERTBEN

ISMERETLEN SZOBOR

Amikor arra járt, idegen kertben
egy ismeretlen szoborra akadt.
Kőfürtök a kőfejen érzéketlen
derű, napfénnyel teli akarat.

Hallotta önnön lépteit csikorgó
kavicson, s vélte akkor, hogy barát
a kőfej, öröm-jel, sose romló
kitágult jövő, égboltnyi határ.

Az ösze-viszza rugozó pokol.
a zárt homály, nem engedett sejtődni,                 
az, ami úgy közelededik, lohol

a nyomában, hogy már meglőzi
s bevárja, mint az ítélet!  (S a szobor
most is ott áll, ismeretlen felhőzi.)