Jelige: ANTONIUS

Bolyongsz fájón idegen vidéken,
gondolatod nem tarthatod féken.
Darvakat látsz fent az őszi égen...
Könnyeid nem lehet észrevenni,
ne félj, sóhajod sem hallja senki:

 

 

 

 

Hazám

 

 

Magánhangzóid hangja leng, Hazám,

sóhajt, mint a halál, ki vár reám,

s dédelget, akár a jó anyám.

Van-e még három ilyen magyar szó?

Halál, Anyám, Hazám… megnyugtató,

mint szűzi tiszta tó, elringató.

 

 

Fennkölt és gyönyörű a Te neved,

illőn ahhoz, ahogy képzeltelek:

Érett, gyönyörű asszony nevet rám,

amikor csak hallom e szót: Hazám.

Állsz előttem karcsún, tárt karokkal,

betakarsz hajaddal, illatoddal.

 

 

S most kifosztva, betegen látlak én,

lázban, az őrület szűk peremén.

Hangod halk, fénytelen két szép szemed,

gyűrt abroszt matat tétova kezed.

Ruhád megszabdalva, hajad dúlva,

maradék gyöngyeid szétgurulva.

 

 

Asztalod üres, tűzhelyed hűlve,

híveid mocsokban elmerülve,

alkohol, drog, renyhe, hideg közöny,

nikotin bűze leng a függönyön.

Lányaid Európa ribancai,

fiaid a világ pincérei.

 

 

Látva nyomorú magyar sorsokat,

a vén szívem majd’ hogy beleszakad,

elönt a szégyen, s szavam elakad.

Nem kérdezem ki tette, mert tudom.

A feketék, a fehérek, - hallom –

vörösök, hupikékek, - s tagadom!

 

 

Nem mi voltunk, mi aztán nem! – mondjuk.

A gazdasági válság… hisz’ tudjuk…

A világmindenség is ellenünk,

mi tényleg semmiről nem tehetünk.

Falnak dőlve és széttárt karokkal

mondjuk, szemünkben némi zavarral.

 

 

De be kell vallanunk: a mi vétkünk,

ám tudjuk, nem egyenlő a részünk.

Be kell ismernünk lehajtott fejjel,

mi voltunk itt kidüllesztett mellel.

Ne legyünk cinkosai a kornak,

mocskai az ezredfordulónak:

 

 

Megfontoltan és példás szigorral,

le kell számolnunk a tolvajokkal.

A szegény gimnazistákból vedlett,

tíz év alatt milliárdossá lett

lovagok számoljanak végre el,

hirtelen kiásott kincseikkel.

 

 

Unokáink elsikkasztott hitét,

gyermekeink elrabolt jövőjét,

szent kötelességünk visszavennünk.

És nem lehet addig megpihennünk,

addig e földön nem nyugodhatunk,

míg rágnak e férgek, nem alhatunk.

 

 

Hogy ne maradj gyermeked adósa,

s unokádnak jobb legyen a sorsa,

ebben a vad, elátkozott korban,

egymással össze kell fognunk nyomban,

keresve a vétlenek igazát,

nekünk kell megmentenünk a Hazát.

 

 

Könnyeimet ne vedd zokon Hazám,

azt sem, hogy dühömben remeg a szám.

Innen kell, hogy hittel elinduljunk,

emelt fővel, magunkért dolgozzunk.

Ha nem jut kapanyél, tíz körmünkkel,

ökleinkkel, foggal, életünkkel.

 

 

Hazátlan kóborlásom, csak emlék.

(Hiszen nélküled hová is lennék?)

Itt maradunk, átölelünk,

Inni adunk, megetetünk,

langyos vízben megfürdetünk,

megtörölünk, lefektetünk,

meglásd, újra jó lesz velünk.

 

 

Ha rács mögött az osford vitézek,

s asztalodon az elrabolt pénzek,

ha majd gyermekeid hazatérnek,

Hazám! vágyaink is véget érnek.

Akkor, csak akkor, megnyugodhatunk…

Akkor, akár már meg is halhatunk…

 

 

 

 

 

 
De jó lenne...

 

Ha otthon nincs tovább, s felforr a vér,
s téged okol mindenki mindenér',
mielőtt eltűnnél az út porában,
s feltűnnél valahol Amerikában,
(vagy bárhol ebben a nagyvilágban,)
hogy űzött, hazátlan kísértetként
bolyongj, köszönj el szépen, emberként:

 

Hölgyek Urak ott messze fönn!
Sok száz testvértek elköszön,
kiknek nem jut itthon kenyér.
Urak! Köszönet mindenér'!
Farkas-dühödet lenyelve,
indulj el sorsoddal szembe...

 

Idegen égbolt borul most rád,
Messze van tőled magyar hazád.
Bámulnak jéghideg csillagok,
s kísérnek idegen dallamok.
Vijjogó kérdések zuhannak rád:
Merre van otthonod, kicsi tanyád?

 

A hold is hidegen hinti rád
halovány remegő sugarát.
Nincs egy ismerős, nincs egy barát.
A szó idegen, rideg a hang.
Tisztábban szól otthon a harang.
És nem vígasztal se cím, se rang.

 

Senki nem érti, hogy könnyeket csal
szemünkbe egy régi, semmi kis dal,
s a londoni hat-hármas diadal...
Csak mi tudjuk, hogy hiába játék,
a berni vereség, mennyire fáj még...
S fájni fog még, ha már nem leszünk rég.

 

Mi tudjuk még, hogy az otthon mit ér,
milyen volt, mikor vízbeszállt EGÉR,
s ki Lékó Péter, Hankis Elemér...
S ha Szepesi üvölt: Dömötör lőj!
Lőj Dömötör! Lőőőj! Hátunkon a szőr
ma is feláll, s testünkön libabőr...

 

Bolyongsz fájón idegen vidéken,
gondolatod nem tarthatod féken.
Darvakat látsz fent az őszi égen...
Könnyeid nem lehet észrevenni,
ne félj, sóhajod sem hallja senki:
De jó volna közöttetek lenni...
De jó lenne végre hazamenni...

 

 

 

 

 
Jöhetsz kopogtatás nélkül

 

Életedben, ha zavar kelne,
s eltévednél a rengetegbe',
tudom, hogy tőlem nem várnád,
remetelakom mégis vár Rád.

 

Ha rászánod magad végül,
jöhetsz kopogtatás nélkül.
Cipődet nem kell levenni,
a hűtőben találsz mit enni.

 

A szekrények tárva, nyitva,
majd valamit végy magadra
ha fáznál, vagy főzz egy teát,
be is fűthetsz, vittem be fát.

 

Ha aludnál, tiéd az ágyam,
dísztelen párnámra lágyan
hajtsd le szépen fáradt fejed,
amíg kell, az lesz a helyed.

 

Maradj, míg erőd visszatér,
s menj! nem tartozol semmiér'.
Túlfizettél, nem tudhatod...
párnámról leng édes illatod...