Jelige: Vanessza – Otthoni gondolatok, Mozdul a csend is, Ballada egy új világról
Jelige: Vanessza
Mint könnyű fátyol simult körém a kékség
Csillogó fénykarjával lágyan ringatott
Úgy ölelt át a remény és a szépség
Mintha örök néma ágyam lenne ott
Otthoni gondolatok
Fáradtan nézek át a legnyugvó napon
S egyedül kószálok kietlen utakon
Körülöttem nevető arcok táncolnak
Az én lelkemben mélyen madarak sirnak
Szegett szárnyakkal tömlőcben ülve
Reménytől hittől távol kerülve
Megfosztva mindentől miért eddig éltek
Haragos szélben tovább repülnek
S én egy más világba szállok gondolatba
A lét nehéz homokja rá pereg siromra
Sötét fátyollal elhantolja testem
Hogy többé szabadon soha se eresszen
Lelkem épp ugy omlik mint a Déva vára
A felkelő napban csak nézek utána
Próbálok hinni, épiteni várat
De ébred az új nap s ledölnek a vágyak
Idegen földön ólomsullyal lépek
Idegen szóból alig-alig értek
Nézem a hegyet a változó eget
S a mosolygó felhők haza repitenek
Látom a város éjszakai fényét
Érzem a villamos zökkenő kerekét
Hallom a kék Duna suttogó habjait
Vágyom a Gellérthegy poros sétányait
Majd ha egyszer lecsukom a szemem
S lelkem megpihen egy ismerős helyen
Szivem átöleli az egész világot
S benne gyöngyszemként Magyarországot
Mozdul a csend is
Mélyen a szivben, mozdul a vérem
Hallod-e kedves fülembe zúg
Zárva a pillám, újra kinyitnám
De érzem, még mindig nem vagy te ott
Mozdulok épp csak a bársonyos csendben
S érzem a lelked lenyomatát
Tudom, hogy ott bent kitörölhetetlen
Álomként örzi fényed pillám
Ajkamon ébred angyali ének
Szólitja azt kit szivébe zárt
Téged akiért lelkem ébred
S akitől mézédes csókokra vár
Ballada egy új világról
Mint könnyű fátyol simult körém a kékség
Csillogó fénykarjával lágyan ringatott
Úgy ölelt át a remény és a szépség
Mintha örök néma ágyam lenne ott
S hordtam én a szép ruhákat,
S figyeltem a mosolygó arcokat
Éberen álmodtam én egy más világot
S kerestem bóditó mámoros hangokat,
Azt hittem amerre lépek,
Virágok nyilnak és zenélnek
Édes biztató dallamot
Szerelmes bóditó illatot
De megfagyott köröttem minden álom
Toprongyos szél rohant csak én felém
Szaggatja tépi felettem a napvilágot
S jéghideg éjt terit fejem fölé
Mintha mindenért haragudna
Mi gyönyör volt azelőtt
Mintha vádolna s bűntetni akarna
Megszürkült házfalak mögött
S én látom amerre lépek
Virágok hallnak, és vetélnek
Fekete, keserű könnyeket
Magányos bánatos éveket
S én csak próbálok újra, s újra lépni
Istentől, lélektől tanácsot kérni
Koldulni egy csepp mézharmatot
Megigézni a fáradt könyörtelen napot
De mintha messze lennék én a porban
A szivnek sincs csillogása ottan
Sem hangom, sem lábam nem visz arra
Szememet a könny füstje takarja
S már nincs is út amerre lépjek
Virágok arra sohasem éltek
Már nem tudok hullatni könnyeket
Száraz szél perget rám gyilkos homokszemeket
S bár betakart inséges magány világa
Elvett mindent mi gyögyként csillogott
Én mégis újra talpra állok
És egy új világról álmodok
Ahol nem lesz magányos az élet
Két kezedből vágyak sora éled
Szabad szerelmes szél fújja arcomat
S arany palotában veti meg ágyamat
S már nem kell semerre se lépnem
Szép új világ itt nyilik ki értem
Levetve rólam minden bánatot
Örökkön öleleve egy boldog pillanatot
