Jelige: T.D.T.

 

S mind, …
aki vigyázott rám, és amire én úgy vigyáztam, …
nekem Magyarország nem a kempingsátram,
amit ott állítok fel, ahol éppen ér a reggel,
s a távolból gondolok rá nagy-nagy szeretettel!

 

 

 

 

… tán épp az én hazám!

 

Nem az élet visel meg engem,
csak fekélyes már a vén tudat,
Nem tudok rendet vágni e renden,
Elindul belőlem, …
de sosem ér talajt a gondolat.

 

Ím a rettegés szemébe nézek,
s ő visszanéz rám kérdőn naponta.
Még nem rohadok, nem vérzek,
csak készülök a legszebb halálomra.

 

Mint íróasztalom üvegén a por,
úgy gyűlik össze ezernyi fölös gondolat,
Leírva búvik hófehér papíron a sor,
s most elolvasva mind-mind rajtam mulat.

 

Mégis itt ülök, …
gondolatporral szennyezett papírok felett,
íróasztalomra szédülök,
s nem teszek mást, …
csak tetézem a leírt gondolatfelesleget.

 

Nincs válasz, csak kérdés.
A szerelem … szótlan féltés,
Mélyedből jövő felszisszenés,
A végtelennek tűnő csend is kevés,
Míg hallgatag lelkedben kín kavarog,
Tejszerű ködbe kábít a drog,
Vagy könnyű, kéjes kacagás a lét, …
Vajon elengedhetnéd az élet fagyos kezét?

 

Érzem, hogy ordítanom kéne reggel, este,
Talán e világból valaki akkor megkeresne,
Meg nem szólalna, … de kérdőn nézne rám,
Lehetne e valaki … tán épp az én hazám!

 

Rózsa Sándor vágtató lovának pora,
Iluska könnyein füstölgő gonosz mostoha,
Tavaszi kertekben illatvirágú orgona,
Pesti házakon pislogó ablakok sora, …

 

Míg üveg helyett a kitárt távoli ablakon,
Áttetsző égboltra lát a nagy szemű Balaton.
Hallod?
Óriás tenyérből tölcsért csinál a Tihanyi visszhang.
Látod?
Út szélén kacag rád a pipacs, a pitypang.
Emlékszel?
Az úton egykor négyökrös szekér haladt.
Tudod?
Gondolat-sziklákra rakhatod kicsinyke házadat!

 

S a teraszról bámulva, … csak pontosan szépen,
A rakodóparton ülve … félig vagy egészen,
Súghatod egyenként, külön, … mindenkinek,
Hogy óriások válláról szólhatsz, mert a régiek,
Madách, Karinthy, Bolyai, … a lánglelkű Ady,
A magyar ugaron próbált meg taní-tani!

 

S mind, …
aki vigyázott rám, és amire én úgy vigyáztam, …
nekem Magyarország nem a kempingsátram,
amit ott állítok fel, ahol éppen ér a reggel,
s a távolból gondolok rá nagy-nagy szeretettel!

 

Még kérdezek, … de válaszra nem várok.
Magamba révedek, … suttogok, nem kiabálok,
Futnak a percek, s a teraszon ülve, lassan számolom, …
Nekem sátram nincsen,
De van tengernyi kincsem,
A gondolat-sziklákra épült
magyar gondolat-vagyon.

 

 

 

Mit mondhatnék?

 

Ahogy rámás csizmát tart kérges kezébe’ a művére büszke varga,
úgy tapad lágyan a tavaszszagú föld, minden nyílni vágyó magra.
Takargatva öleli sovány, szemérmes testüket,
mint forró fényű láng borítja be, a lánglelkű tüzet.

 

Mit mondhatnék?
Ismét tavasz van.
A szelíd eső apró cseppekbe zárva könnyét,
friss, üde, koppanó csendbe’ csepeg, …
már alig hallom a téli fagyba megfáradt igen-t,
s a semmi árnyán látom a hűvös, hangtalan nem-et.

 

Szerelmek szökkennek édes ízű, mézsárga rügybe,
míg e véres végtelen világ,
szürke mocskába sülve irígyen nézi,
ahogy szende lányok szótlan szemlesütve ülnek,
s bársonyízű csiklándó csókok cirmosan elszenderülnek.

 

Meg-megbiccenti tüzes fejét, a jóságos fényű sárga Nap,
lágy ölébe gyűjti összes gyermekét, aki bízón itt maradt,
hogy vigyázzon minden féltett elcsukló piciny mosolyt,
a szemérmes, szótlanul kiáltó csendet, …
Ha kivárni képtelen a meg nem válaszolt,
gondolatcsíraként megölt
és meg sem született szellem magzatot,
A torokban remegő érzést, hogy SZERETLEK,!
A szenvedés szánalmas ízét, …
hogy elbújtál, észre mégse vettek!

 

Mit mondhatnék?
Ismét tavasz van?

 

A világ fenekére süllyedt sötét semmi hangján kiáltok:
„Itt vagyok!
Hallgassatok meg!
Védtelen elétek állok!”
De semmi válasz, hogy hinni tudjak még a létben,
egy újra boldogabb szerelmes ezred évben.

 

Érzem, amint sovány lelkemre …
fájdalom szab ruhát,
dísz rá a kín, egy egész sorson át,
s ha kinőtt holmiként unottan eldobom,
az lesz majd talán a legboldogabb napom?!

 

 

 

Tavaszi fény …

 

A tavaszi fény lenge fátyla
virágot terem a csupasz ágú fákra,
és zsenge lombú szivárványt melenget,
a csicsergő madár, ki magában énekelget.

 

Még szendén száll a vékony vakító sugár,
oly meghatón dalol a közelgő messzi-messzi nyár,
De közben közelg langy, ledér, ruhátlan,
mint kiizzadt igazgyönygy egy kagylónyi vágyban.

 

Szeretni szép.
És szerelmes világban élni a legszebb.
Vidám füttyszó zenére,
billegő szárnyú szivárvány lepke kerget,
csalfán libbenő, gondtalan piciny pihét,
s pihegve porozza be a nyíló virágok mindegyikét.

 

A zöldülő ágak egymásra borulva elszenderegnek,
ahogy kéz a kézbe fonva,
szerelmek szótalan testbeszédbe esnek.
S közben minden úgy vigyáz,
fátyolos furcsa fény takarja forrón izzó lelkük,
csicserg a lomb között az ág,
s édes idegsejtjeinkkel egymást felfedezzük.

 

Meleng a táj.
Semmi kis sóhaj szól csupán, hogy higgye,
Néha valami fáj,
s ártatlan hangon száll a szó: „Csak így ne!”
Szótalan szellő kérdi:
„Növesszek-e szivárvány színekre szárnyat?”
De választ sem várva
összecirmoz minden bimbónyögte ágat,
s balzsam selymével őket ízről-ízre mohón bejárja,
ahogy csak tavasszal talál tested,
a már majdnem kihült, forró, puha vágyra.

 

Vidám a szép!
Mosolyra simulnak ajkad hullámzó partjai.
Semmi beszéd,
a csók hevében, halkan, elhalón hallani,
amint a vágy hevesen ver szíved
összes tágra nyílt pitvarán,
hitetlen vagy, … mégis el kell hinned:
az élet tavasszal csupa szerelem talán!?