Jelige: PUFI – SZÜLŐFÖLD, IN MEMORIAM, GYÓNÁS

Jelige: PUFI

Csaltam magam,
el akartam hinni,
hogy el tudom vinni
ezt a képet,
s már értem,
miért kell halni hagyni.

SZÜLŐFÖLD           
 

 I. SZEKSZÁRD

Úgy ölelkezünk ebben a furcsa nyárban,
mint egymástól tiltott régi szeretők,
és én gyengéden fejtem le új ruhádat,
hogy lássam lelkeden, hol vannak a redők.
Simogatnálak, pihennék öledben megint,
ha nem lennék olyan ostoba,
hogy szégyenlem már,
amit neked kellet volna,
másoknak adtam oda.
Méregetem, mint a kufár, hogy mit adtál,
és mi maradt még abból bennem,
közben majdnem elfelejtem,
amit szétosztottam magamból,
azt Te ajándékoztad nekem!
Hozzádbújok és átölelsz, mint régen,
-látod, ennyit jelent az eredet,-
nem kérdezed, így nem kell szégyellnem:
volt idő, mikor nem szerettelek.
Mert ilyen lesz a gyermek-ember,
amit itthon nehezen szerez,
máshol ingyen osztogatja el,
s ha szidják,- nem nézi igaz-e -
sértődötten visszafelesel.
Már nem perelek, csak félek nagyon,
hogy a vagyont, mit adtál, s átadtam,
miattad kell sorsára hagynom.
Mert nehéz ápolni, mit rámtestáltál,
az élők és az ősök hagyatékát,
-szeretet nélkül nem is tudnám talán-
s ha visszaveszem -hiszem- hitében az
már nem én leszek, ha majd hazatérek.
Most nem akarok semmit, csak veled lenni,
belédcsimpaszkodva nézni, ami vagy,
a fáradt, ismerős utcákon sétálni,
lelked redőiben találni magam,
s öledből számolni a kereszteket
a dombokra kúszó templomok tornyán,
meg még azt a hármat, ott a Bartinán...

IN MEMORIAM
 

Az ég fátylát fáradt
fénnyel festi az ősz,
rőt napok magányát
már vággyá álmodja
a hontalan idő.
És kinő az avar,
a zavartan nyögő
fatörzsek tövén,
kövér köd-pulyák
szánkáznak a fák
lehulló levelén.
Csúf, göcsörtös ágak
hárfáznak a kóbor
ökörnyál húrján,
a nap sután bujkál,
majd meglapul a felhők
tömött lombja mögött,
s a föld fáradtan dől
pihenni a sárba,
a víztócsák között.
Megered az eső.
Nézem, s mint millió
apró üveg-harang,
halk nesszel ébreszti
álmából az avart,
és egymásra simul
sok görcsbe hullt levél,
édeskés illattal
herdálja el színét,
késő nászba ájul
a lassuló őszben,
majd egy langyos csókkal
eltűnik a földben.

                  
GYÓNÁS

Megmérettem - Uram!
Én vagyok az,
aki lettem,
én egy teremtmény,
akinek testet, szellemet adtál,
én, aki gyermekként hitt, áldott,
s ezt a világot Veled rendezte be.

Megmérettem - s az éveimmel
szűkebb lett a lelkem,
és több lett a test
rest örömét hajszoló tett.
Nekem akkor miért adtál
lelket és álmot?
A gyermek még nem tudja,
mit kér, és mit ér az,
amit kapott...
Már tudom!

Vétkeztem, Uram!
Hazudtam, csaltam,
loptam és öleltem,
lehet, hogy embert is
öltem…

Hazudtam,
mert a gyermeknek
mindig kell
a  másnak kínált  mell.
És loptam hozzá anyát,
saját Szűz Máriát,
aki lelkével simogatja
gyermeke jászolát.

Csaltam magam,
el akartam hinni,
hogy el tudom vinni
ezt a képet,
s már értem,
miért kell halni hagyni.

Öleltem is,
-félve, szorongva, boldogan-
és vártam a csodát, a nőt,
a szerelmet, s most is
vágyok vágyni, anyára találni.

Bűnös vagyok - most már tudom -
mert öltem. Uram, meggyónom!
De nincs vér,
bűnjel,
nyomok...
a corpus delicti - én vagyok!