Jelige: PERPETUUM MOBILE

 

Elnézem a Malomárok meredek partjait,
ni, itt van az a ház, ahol laktál, kedves Judit,
ezelőtt huszon...hány évvel ?... a barátunk voltál
mielőtt, sokadmagaddal, ki nem tántorogtál,

 

 

 

 

 

Svédországban
       

 

1. stanzákban

 

Honnan kalandvágy, cselekvő tetterőd?
jéghegyen élni tudó akarás,        
buzgó akarat-összegző eredők,   
miből merítkezel, hol a forrás? 
Örök kérdésre értelmet keresők
kasztjának, jaj, nehéz a választás:
Itt vagy ott élni, lenni, vagy nem lenni,
itthon, túl sírni, maradni vagy menni?

 

Arcul csap a szél, fáj a lehellete,
messzi északon, ott, Svédországban,
mint keletről fújó fagyos Nemere,
megtelepszik szívós csontjaidban
a honvágy, mint csúz, betegség…lehet-e,
hogy ez mocorog benned titokban?
Hazaszeretet? Nagy érzés. Benned él?
Miért hogy szívet az ember nem cserél?

 

Karácsonykor asztalod terül-terül,
körülötte ünnepi társaság,
mindenki kiosztott helyére leül:
Tisztes Jólét, Rend, Béke, Szabadság.
Egy vendég hiányzik csupán egyedül:
vidám, beszédes, üde Boldogság.
Hogy ki ne derüljön csúfos kudarcod,
mosolygósra igazítod az arcod.

 

Itt minden nap hosszú s nincsenek csodák,
tenyészik, mint penész, a csalódás,
sötétek, lomhák a téli éjszakák,
gyötör sok kérdés, lidérc látomás:
Magasabbak-e Svédországban a fák,
van-e köztük szimbólum-óriás?
Vannak-e oly szépek, délcegek minők
Hargita szent hegyén sudár szálfenyők?

 

Milyenek a sírok, hantok, temetők,
alattuk régen holt, svéd emberek,     
indás kövek, rúnák alatt pihenők,
ez ismeretlen lelkek kik neked?
Ködös múltadból föl nem idézhetők,
magjuk nem te vagy, zord idegenek...
Anyaföldben porlad apád s jó anyád,
pusztul gondozatlan az ős Házsongárd.

 

Fölötted csillag, északi fény kering,
ragyogva tekint rád az unokád,
egek és tengerek fia ő, viking,
de nem tudja hol van a te hazád,
a föld alattad nem érted miért ing,
miért vagy kóbor, kétlaki nomád.
Szellemed kósza álmodban hazajut,
nyomodban szikrát vet, porzik a Tejút.

 

2. episztolákban

 

Levél Juditnak

 

Elnézem a Malomárok meredek partjait,
ni, itt van az a ház, ahol laktál, kedves Judit,
ezelőtt huszon...hány évvel ?... a barátunk voltál
mielőtt, sokadmagaddal, ki nem tántorogtál,
vállalkoztál (kétes? értelmes?) kalandra,
mindent elfeledve, hátad mögött hagyva.
Haza sosem jöttél, megtehetted volna bár,
mi az mi visszatart? Kolozsvár visszavár!
A zavargó víz letisztult, tágra nyílt ablakból lemezjátszó
sercegő hangjai szólanak, egy ismert dallam, fülbemászó,     
oly szépen szenvelgi nékünk az énekes Gábor Tamás
rekedt-érzelmesen, mint ahogyan soha senki más,
igen, ő is elment, s most az ingázó kompon kántál
németül, svédül, angolul: ,,Jártál-e már a Hargitánál?”
s ,, A Donát úton nyílnak már az orgonák”.
Svédországban, mondd, oly magasak-e a fák,
-  megfogan-e benned ily fura gondolat, Judit,
miközben bejárod Ljungby s Örebro utcáit -
vannak-e oly fennséges sudárak minők
a rettenhetetlen hargitai szálfenyők?
Vannak-e alattok hantok, megbékült kopjafás temetők?
Nincsenek? A rúnák mélyén alvók vajon kik is neked ők?
Ezer idegenek?
Megmosolyognak-e az emberek
tán furcsán néznek rád, ha nem érted finom árnyalatát 
Sverige nyelvének, az életiskolát
kijártad bár, leckédet jól tudod,
lehet-e ez a föld igazi otthonod?
Fiad törcit tanul, kalandozó viking
hősről. De csodaszarvas monda nem kering,
sem Szent-István,-Mátyás,-Rákoczy-legendák,
ott, északon, csak a - digitalizált - sagák, Eddák.
Magvadat nem itatja át magyar múlt, tudat, történelem,
nem magyarul szól majd fiad: gyöngyöm, virágom, kedvesem...
Mondd, ennyi hosszú év után ugyan mit jelenthet
számodra e különös érzés: hazaszeretet?
Van-e ilyen szó megfogyatkozó szókincsedben,
mélyen elrejtve rosszul nyitható rekeszedben,
agyad egy zugában? Fordul-e a kulcs a zárban?
Hol van? Padláson, porlódó szőttestarisnyában?
A Boldogság melléd -mondjad- mindig leül,
Karácsonykor, ha asztalod terül-terül?
Érzelgős vagyok? Igen? E szó…Hazaszeretet…
Elavult? Csöpögő maszlag, s te ezt nem szereted?...

 

Válaszlevél Judittól

 

Rövid leszek (...velős?). Nem lesz köztünk vita.
Anyagias vagyok és kozmopolita.
Lelkem elvágyódó, mint a galamb, szabad,
nem ül kalitkában s csábít a nagy kaland,
nézd: az emberiség hatalmas nagy család,
fele otthon ülő, másik fele nomád,
régóta így van ez, nem rétori túlzás,
ősidőktől fogva tart a népvándorlás,
pálcát törsz felettem, pedig te is tudod,
a magyarok éppúgy hordtak vándorbotot 
mint hunok, latinok, szlávok, angolszászok,
büszke kultúrnépek, világot bejárók,
keletről nyugatra tart az emberözön,
tenyérnyi helyet is elfoglal a Földön.
Új hazám, mostohám, ennem ad, jó velem.
Vissza ne várjatok. Múltamat temetem.
Szükség, megélhetés: zord, kegyetlen törvény,
svéd vagyok, volt magyar, előtte meg örmény.
 

 

 

 

    
Tripla villanella születésnapomra     
 

 

1. villanella a Styx partján                        

 

Nem tudom hogy miért, hogyan, merre menjek,
állok a sötét Styx csuszamlós bal partján,
vigyázok magamra, hogy ne, el ne vesszek.

 

Lobogó fátylamat tépázzák zord szelek
valóság s képzelet törékeny határán
nem tudom hogy miért, hogyan, merre menjek.

 

Látnak kopasznyakú, farkasfogú hegyek
sűrű ősvadonok labirintus útján
vigyázok magamra, hogy ne, el ne vesszek.

 

Csaholó vad ebek nyomomba erednek,
vicsorogva kapnak sebzett lábam után,
nem tudom hogy miért, hogyan, merre menjek.

 

Hogy verembe, éles csapdába ne lépjek
s ne maradjon lelkem testem nélkül, árván,
vigyázok magamra, hogy ne, el ne vesszek.

 

S ha ver eső, átok, ne sírjak, nevessek
a kétely felázott, csatakos talaján
nem tudom hogy miért, hogyan, merre menjek.
Vigyázok magamra, hogy ne, el ne vesszek.

 

2. villanella elvetélt vágyakról

 

Hord a föld, visz az ég… csak le ne vessenek!
csak le ne csússzak egy fekete lyuk torkán!
segítség, elvetélt vágyaim még élnek!

 

Fölöttem fodrozott, jólfésült fellegek,
szavam vad viharral versenyre kelt orkán,
hord a föld, visz az ég… csak le ne vessenek!

 

Fellebbenti fehér fátylait a lélek,
fájdalmam feketén forr halvány homlokán,
segítség, elvetélt vágyaim még élnek!

 

Jöhet ármány, végzet, vaksi véletlenek,
követhet látatlan egy sunyi gömbvillám,
hord a föld, visz az ég… csak le ne vessenek!

 

Meg nem harcolt harcok, kudarcok gyötörnek,
döntnöm kell valóság s álmok válaszútján,
segítség, elvetélt vágyaim még élnek!

 

Szállj, lélek, nem félek, gyalog is követlek
és cipelem testem, viseltes porruhám.
Hord a föld, visz az ég… csak le ne vessenek!
Segítség, elvetélt vágyaim még élnek!

 

3. villanella, szárnyak híján

 

Szememből szivárgó fényfolyók erednek,
állok tehetetlen szárnyaimnak híján,
törtfehér istenek szenvtelen figyelnek.

 

Egykedvű napjaik bennem teljesednek,
fölnézek utánuk derült nyáréjszakán,
szememből szivárgó fényfolyók erednek.

 

Gondolati síkon messze visszamegyek
kobaltkék üstökös lobogó uszályán
törtfehér istenek szenvtelen figyelnek.

 

Homályban hűlt égi szférák énekelnek,
hallgatom halk daluk elmerengve, némán,
szememből szivárgó fényfolyók erednek.

 

Tiszta könnyeimből lesznek a tengerek,
osztozom végtelen világok magányán,
törtfehér istenek szenvtelen figyelnek.
 

 

Csak egy csöndszigetet, kis zugot keresek
megszülni vers-lányom, kedves villanellám.
Szememből szivárgó fényfolyók erednek,
törtfehér istenek szenvtelen figyelnek.

 

 

 

Dervistánc
                         

 -  hosszúvers Mauláná Hodavándegar Dzsalál ad-Dín  Muhammad ibn Muhhamad al-Balkhi al-Rúmí  perzsa költő  (1207 Balkh-1273 Qonja) emlékének tiszteletére -
,,Nincsen a dervisnek se élte, se holta,
Nincsen a nincsennek se szélte, se hossza.”
 Rúmi    (Nagy Imola fordítása)

 

Csodálom a régi perzsák költészetét,
rubáí, száma dalok különös szépségét,
zenéjük, misztikus bölcsességük ámít,
zarándok utakon Ázsiába csábít,
Kelet Kapuján túl vár Anatólia,
delejes álmaim fővárosa, Qonja,
- mérföldek mögöttem, sok-sok emberöltő -                           
előttem áll Rúmi, a nagy szúfi költő,
sugárzó boldogan a szakrális téren,
a kerengő dervisek között az élen.

 

Moccan, árnyékodban ébred, él szellemem,
rebben, mint szellőben muszlin fátyolselyem,
bő harangruhába, fehérbe öltözöm,
pőre piros szívem daloddal öntözöm,
daloddal, mely rítus, bűvölő igézet,
ezeregy versvarázs, öröm és ígéret,
táncod, ezt a táncot eltáncolnám én is,
veszteg nem maradnék, elkezdhetném máris,
ugye, csillagszemű, táncoslábú dalnok,
gondolatban én is közétek állhatok
égre nyitott szemmel, félrebiccent fejjel,
véled együtt forgó cirrusfellegekkel
táncod járom magam is, kör, kör, kaláris,
kör, kör, kaláris, gyöngy a mantra, nem hamis,
lassúdan gyorsulva rajzolódnak körök,
perpetuum mobile: a mozgásod örök,
óriás ringlispíl teste lenne, mintha
menny és föld közt szálló hatalmas körhinta
alakját venné fel a táncporond, nagy tér,
mérlegen jó, rossz s hogy néked mi mennyit ér,
minden viszonylagos, igaz is és nem is,
paradox, így lehet valódi mi hamis,
elején visszája s okozatnak oka,
gubancos fonalát tekeri a rokka,
sorsod görcsös szálát pörgeti az orsó,
nincs vagyonod, házad, garasod utolsó, 
mert csak gazdag lehet és sohasem szegény,
kinek életcélja egyedül az eszmény,
tánc, a tánc, ez a tánc,
lánc, rablánc, ezer lánc,
kötél köt, kötözött a nyers valósághoz,
mindennapok meddő, száraz  parlagához
köt kegyetlen kényszer, döngöl bunkó karó,
felsebzi önmagát a többet akaró,
mint a drogivóé, vágyad kínkeserves,
de bódítón édes, minden cseppje kedves,
nem, krízisben nem vagy és kétség sem gyötör,
a táncod katarzis, a forgásod gyönyör,
mozgásod kerengő álom és eksztázis,
hullámzó kavalkád, transz, imagináris,
pörgésed révület, forgásod szédület,
a mozgás állapot, okkult önkívület,
önmagát ölelő, átfogó körgyűrű,
farkába harapó zöld kígyó, gyönyörű,
perzsa turulmadár, Homa szárnyalása,
a boldogság bora, az élet forrása,
száll az áhítatod szerelmes szent dala,
kíséri mámoros szeldzsuk ney fuvola,
árja őseidtől öröklöttél virtust,
öt pergő birkabőr dob adja a ritmust
s táncol rá tevéled a Világegyetem,
minden dobbanása lüktető gyors ütem,
forogjál a Világ Tengelyével te is,
örökké rajongó, bölcs kerengő dervis,
lássad, hogy: jár-e a szerkezet kereke?
a Mindenség forró? gömbölyű? kerek-e?
van kenőolaja? nem billeg míg forog?
akadozik, döcög? hallod, ha nyikorog?
van-e mi visszatart, erő, centripetális,
vagy kidob a térbe a centrifugális
irdatlan nagy csavar és elkap az örvény,
nem irgalmaz nékünk a kegyetlen törvény
s forgunk mindannyian, sebesen utazunk,
az Idő nyaktörő szekerén nyargalunk
én- te- ő, ők- ti- mi,
misztikus szerelmes, rubáí-költő, Rúmí,
peregnek a percek, cseppkövet nevelnek,
guruló századok éveket görgetnek
s rohan a rózsakert, országod, Perzsia,
népek őshazája, otthonod, Ázsia,
szalad a Kábakő, s a kék csipkemecset,
világok változnak, sokat és keveset,
háborús viharok, forgószelek hátán,
délibábok fölött káprázat-karaván,
repülő szőnyegen egy látomás halad,
az Khoraszán, Tábríz, ez már Balkh, itt Bagdad,
Ur, Uruk, Ugarit, Babilon és Bizánc,
korok, birodalmak, forognak, mint e tánc,
feltűnnek s megadják magukat a múltnak,
mint a sorskerekek, untalan forognak
történelem hagyta, látható lábnyomok,
sirokkó kavarta sivatagi homok,
Perszepolisz romján nyílt lehulló virág,
állandó, szüntelen forgásban a világ,
pálmák, oázisok, ideák és tárgyak,
képek, hangok, szavak, fények és az árnyak,
tájak telt színei egymásba folyódnak,
az őrült forgásban mind összemosódnak,
épített zikkurat, fáraó-piramis,
a csillagvizsgáló, kétkarú galaxis,
aranylabda, a Nap, lángoló tűzgolyó,
körötte keringő Földünk, a bolyongó,
merengő Holdasszony tóba néz, tükörbe,
kecses gondoláján evez körbe-körbe.
megfordul szabályos korong-orbitálján
mindenik kiszabott, megszokott pályáján...
Tudásra szomjazó, éhező aszkéta,
van az egek felé ezüstfokú létra!
létezik alagút, látatlan kanális,
Bábel csonka tornyán kőlépcső, spirális,
ami oda felvisz, a korlátja márvány,
íves híd, hétszínben ragyogó szivárvány,
Qáfnak büszke hegyén öröktüzű oltár,
lélekmadár rebben, száll a szúfi zsoltár,
kör, kör, karika, kerek korongkarima,
száll a magosságba köd, füst száll s az ima,
hömpölyög a zene, a zene áradó,
kavargó keringő, végenincsen rondó,
dícsőítő himnusz, csodaváró óda,
monoton mondóka, mese, mítosz, monda,
pereg a finom por, jár a homokóra,
tartson még ki e tánc másnap virradóra,
szíved e végtelen forgásban nem fárad,
bírja még a tüdőd, járja még a lábad,
csak forogsz, csak pörögsz a tengelyed körül,
forgó mozgásodnak gyolcspendelyed örül,
csak lobog, csak lebeg hófehér köntösöd,
táncolnád bánatod, táncolnád örömöd,
táncolnád, ha volna, de hisz semmid sincsen,
egyedül a benned lakozó, az Isten,
mindenütt, mindenben rejtező hatalom,
táguló Egyetem és legkisebb atom,
sugár, energia, tökéletes glóbus…
Minden gömb közepén: Origo, a Zérus,
mérhetetlen parány, a Kezdet kezdete,
kevésnél kevesebb, a ,,Van” eredete,
végletekig osztott, a legkisebb törtrész,
melyből összeállhat újból a nagy Egész,
teste, képe, súlya: nincs; alakja sincsen,
nem sötétség, nem fény, mégis ő a Minden,
nincs tulajdonsága: mennyiség, minőség,
ő a moccanatlan Negatív-Mindenség,
Zéro, Nulla, Semmi, nincs kiterjedése,
ő a világ-forrás, mindeneknek őse,
a létezés magja, magasság- és mélypont…
születés, indulás… érthetetlen, elvont
az egyszeri szikra, amitől a Semmi
megfogan hirtelen s létrejön Valami,
állandó, változó, mozgó matéria,
a Semminek roppant kínnal megszült fia,
pontnál kisebb pontból - nincs is, virtuális-
lesz a lét anyaga, konkrét és reális,
Egy: az a Teremtés, de a Nulla: az mi?
hogy lehet Semmiből Egyet létrehozni?
Ez az az a féltett, hétpecsétes rejtély,
innen az a forró, túlfűtött szenvedély
hogy eljussál oda, ahol ,,van” a Semmi
- teremtő atyjához igyekszik mindenki -
hisz más is kutatja a bölcseknek kövét,
keresi az utat, egyedül az övét,
kitárt szívvel látó, gondolkodó ember,
arab-perzsa mágus, hithű  zoroaszter,
egyiptomi főpap, görög gnosztikusok
próbálnak rájönni, mi is ez a titok,
a sok Buddha, Jézus és Mózes tanítvány
bontaná a csomót, de marad a talány,
ezt kutatja fenn a magasban a távcső,
az alkimistának erre kell a kémcső,
mégsem tud semmiből újat teremteni,
mert a létezőtől távol áll a semmi...
Mi volt a kezdetben? Akarat, vagy a szó?
Valami más, mi ésszel föl nem fogható?
Vagy mégis az Ige, amit Ő kiejtett:
 ,,Akarom, tehetem” - szólt - ,,Hát legyen!” És lett.
Mondassék bármilyen nyelven is a neve:
Ra, Ahura Mazda, Mithrász, Allah, Jahve,
e rejtélyes, nagy Ő: anyag-e vagy szellem?
Egyik is, másik is, ugyan mi fán terem?
Akarat, ige, szó, Isten: absztrakció?
Egyszerű, bonyolult-e a kreáció,
e hatalmas munka, cselekvő, hősi tett:
Semmiből: Egész? S mi aztán következett
mozgás, anyag s a tér kitárulkozása,
hömpölygő bő folyam, az idő múlása? 
Tettet tett követett. De mi volt a kezdet?
Semmiből az egész: a  forró Szeretet.
Csak a szív érti ezt, csak a szív, hisz az ész
oly gyakran cserben hagy, megcsal, ködbe vész,
vak és engedelmes rabjai vagyunk mi,
de Te próbálsz tőle végleg elszakadni...
Felőröl vágyad, a méltó társ hiánya,
teljesség-és tökélykeresők magánya,
s ki gondolataid rendszerbe szervezi,
hiányzik mestered, Samszo’d-Dín Tábrízí,
reinkarnációd, teljes szíved fele,
mely most az érzéstől csordulásig tele,
együtt kerestétek hol lakik a Semmi,
rejtekező titok, Valaki, Valami,
új köröket irat véled a képzelet,
archaikus tudás, sejtés, emlékezet
s már mind közelebb a megvilágosodás,
nem kell más, őszinte, teljes odaadás,
nem kell csodahívó fétis vagy kabbala,
ahhoz, hogy felismerd: a lényeg a Nulla,
kezdet-vég, üresség, misztikus Mindenség,
lánglelked lobogva, plazmaként  perzsel, ég,
nem kell mondvacsinált elmélet vagy tézis,
meddő magyarázat vagy rideg matézis
a Nagy Szellemlénnyel végleg egyesülni,
önmagad kioltva benne elvegyülni,
összeköt Ővéle érzéki, égi nász,
mennyei menyegző, szívbéli szent fohász,
kitárt kapuk felé szárnyalsz, kerengsz, forogsz,
mint a légörvényben szálló kék albatrosz,
vagy mint főnixmadár, kit fennebb s fennebb űz
vágya, fel a Napba, hol ég az örök tűz,
hatalmas kohóban hatezer hőfokon
istenszereteted izzik ilyen forrón,
ó, nagyon jól tudod, azt hogy mit kell tenni,
gyorsuló forgással Véle keveredni,
magadról magadat teljesen levedled
mint kígyó a bőrét s Beléje veszejted
sóvárgó lényedet, hogy megmerítkezzél,
értelme lesz annak hogy eddig léteztél,
ó, a tánc, ez a tánc, végzet tánca mégis,
de a vég új kezdet s kezdetben a vég is,
testi valód gyorsan illan, elpárolog,
de lelked ujjongó, felszabadult, boldog,
úgy, mint sókristály a tiszta édesvízben
feloldódsz a térben, az éteri fényben,
vagy, ha le a mélybe, vaksötétbe vágyol,
majd lesüllyedsz lassan, közel van a távol,
éned - vízben szappan - langyosan kiázik,
alakja megszűnik, nem éhes, nem fázik,
szíved - de már az sincs - az űr partjára ül,
nem rendíti semmi, még csak meg sem rezdül,
nem hevíti érzés, nem fűti indulat,
de éberen figyel a kristály öntudat,
mintha még valóság, mintha most már álmod,
perdülő-forduló halálszvit a táncod
trónusodról önként lemondó királyfi,
világot elhagyó, szomorú-víg szúfi,
elmész, mert menned kell, hozzá visz minden út,
lehet-lehetetlen, vár rád az Abszolut,
homályos köd száll a halovány arcodra,
hófehér köntösöd lehullik a porba,
nincsen más alatta, test sincsen, sem hulla,
ott vagy, hol a semmi, a Névtelen Nulla...
helyed a nem-hely és nyomod a nyomtalan,
könnyű és áttetsző, alak-anyagtalan, 
fölkapja, mint pelyhet, lelked a csillagszél,
lebegteti kicsit s hallgatja mit beszél:
,,…teljesen a Tiéd vagyok s Te enyém vagy,
mert én már Te vagyok, és Te most már én vagy…”.

 

Semmi felé tartok pörögve magam is,
tudom, csillagszemű, bölcs kerengő dervis,
vagyok a Mindenség parányi porfia,
kísérje utamat vers, filozófia,
művészet, zene, tánc, rubái, száma dalok,
életet és halált tanulni akarok,
mesteremnek mondlak, Rúmí, perzsa költő,
elválaszt egy világ s jó pár emberöltő,
én mégis végtelen dalodat dúdolom,
zarándok az űrben, ha végleg távozom.