Jelige: Nyelvőr – Kiáltás egy nyelvért, Kármentők, Vallomás

Jelige: Nyelvőr

kerékbetört igék
sem szállnak vitába,
inkább beleesnek
bűnös ragozásba,

Kiáltás egy nyelvért
 

Ajkatokról sziszeg
volt nagyságunk átka,
befagyasztott szándék
nem olvad fel nyárra,
kiáltó, szent szavak
hallgatásba zárva,
ékes, dús tartalmak
mélyen megalázva.
 

Nehéz, de ésszerű,
sallangoktól mentes,
tudósok csodálják -
nekünk másért kedves.
 

Megrontói mindig
szép számmal kerültek,
szárnyalása felett
ma már törvényt ülnek,
 

tápláló vére is
egyre hígul, vegyül,
van aki elárulja,
nemhogy ellenszegül.

Jajszavunk bár hangos,
úgy tűnik, hiába -
ásító padsorok,
múltunk iskolája,
ragok, toldalékok
szemétre kihányva,
tisztes főnevek a
sarkon kacsintgatnak,
nemes melléknevek -
régen megtagadtak,
 

kerékbetört igék
sem szállnak vitába,
inkább beleesnek
bűnös ragozásba,
netán ismeretlen
értelmet bifláznak,
szomszédok lopkodott
rigmusára járnak.

Kármentők
 

Túl sok panaszra nem volt okunk
most, hogy tudós számvetések
gyatra hitelességére
megint rácáfolhattunk kissé,
de öregedik már az este,
nemrég irdatlan masinákkal
betakarították a szűkös reményt is,
meglehet, holnapra végleg kifogják
könnyű suhanású homokfutók elől
a nyár aranysörényű paripáit -
a természet megtépázott rendje
mégis ott látja hajlongani
a tegnapra hangolt véneket,
egyre látványosabban kókadó kertek
aprólékos gonddal kimért
termő ágyásai között,
ahogy pörgő imamalmaikban,
befelé forduló ajkak mormolásában
adnak hálát a sorsnak -
talán lesz amit elvermelni,
talán ők,
utolsó rendbe osztott kármentők
még megélik emlékét
az elmúló,
pontos ütemre, évezredekre körbeforgó
bizonyosságnak.

Talán még ők,
utolsó rendbe felkent kármentők,
szüretes dézsák között zsörtölődők,
perlekedő imamalmaikban,
befelé forduló ajkak mormolásában,
akár ez ajándék idő,
rácáfolhatnak még
a minden emberit elvető
ízetlen divatokra.

Vallomás
 

mondtam hogy egyszer, jobbkor is,
de konokul, de verve is,
 

mondtam hogy más ez, intelem,
megszégyenít, s perlekedem
 

rút napok felkent hitével,
ott láttam magam egy képben

s lerogytam, mindig vértelen
harcokra szánt vidékeken

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

ölembe bújt a fájdalom,
előtettek letagadom,
 

legalább mikor ébredek
csak magamban szégyenkezek

rongy álmok fintora előtt-
idéznék bárki felmenőt,

segítsen át e végeken,
hol suttog csak az értelem

és újra győz a balgaság,
festett tavasz, virágos ág