Jelige: Nyár – Menni vagy maradni?, A XXI. századi nyár, Érettségi

Jelige: Nyár

A víg kacaj és ajtócsapkodás,
a sok szóbeszéd, mondjad, mi a frankó?
Az agg diák most mind-mind tollat rág,
a tinta elhalványul, de ír tovább.

Menni vagy maradni?
 

-Tied ez a föld s a Tied ez az út,
a Tied, csak a Tied az egész élet.
s már megéltél oly sok viszályt s háborút,
s láttál már tavaszt, hol a rügy újraéled.
De eljött -vártad, nem vártad-, elérkezett,
itt van az idő: búcsúzol és menni kell…
Most maradsz vagy indulsz, talán még tévelyegsz,
még forrón dobban egyet szíved és döntesz…
 

De húz vissza s össze is szorul szíved,
ne engedd, oh, kérlek, ne engedd magadat!
Vagy engedd, a messzeség jövőt ígérhet…,
hiszen nem volt, nem lehet oly Szent Akarat,
amely csak sorvadozott és el is sorvadt,
el, az Átoksúly alatt. Hát kérve kérlek
magadat és  a szívedet soha ne add!
Csak tápláld a tüzed, mely a mennyig éget!
 

-A Tied ez a föld és a Tied ez az út,
a Tied, csak a Tied az egész élet.
Menni vagy maradni, a szíved merre húz?
Egy örök kérdés, mely belülről éget.
Kergetőznek az évek s tűnnek a napok,
de a kérdés tőled nem tud elszakadni…
Menni, valamerre menni (még nem tudod)…
Válassz: Menni vagy magyarnak megmaradni?

A XXI. századi nyár

Forró az aszfalt. A levegő éget
most, mikor végre már újra int a nyár,
s a falon a tavasztól fosztott naptár
lóg némán. A dübögő, meleg élet

az emberekre száll. Szívja a fényt mind.
Felhevült a hatalmas betondzsungel,
s élnünk kell ezzel a szomorú léttel,
hogy reng a forró fal, s nincs természet kint.

Valahol egy betonvirág összetört.
Betonszívekben betonérzés lakik,
s a szemetes városokban lüktet a nyár.

A festett szemektől, hajaktól hőkölt
vissza a Nap, de ez nagyon késő már,
s az ódon emlékekre por rakódik.

Érettségi

-Mint, aki rég leélte életét,
csendesen, elhallgatván, mint holmi
olajozatlan gép, tovább-tovább
ballag már, ballag a vén diák.
A víg kacaj és ajtócsapkodás,
a sok szóbeszéd, mondjad, mi a frankó?
Az agg diák most mind-mind tollat rág,
a tinta elhalványul, de ír tovább.
Mint, ki befejezte, szíve nem dobog,
a tenyerek mind némán izzadnak,
lelkemben elhallgatnak a dobok,
de visítanak mind a nyílt sebek.

Tizennyolc évesen, ha vége is van már,
még befejezem és paca esett
a papíron szétfolyik a tinta;
jóllehet, többé már semmi sem vár,
A magas fellegekből egy mély hang dörög,
Isten, Isten, Tebenned még hiszek,
tovább-tovább, hiszen az élet örök.
Látod, meg sem halhatok Nélküled?!
Csak írok, arcom láztól égő
elszállt, elmúlt, elsuhant felettem,
mint dobon, játszott rajtam az idő;
elmúlt, vége, nekem késő már…
 

De valahol van talán másik part,
csak a meder, csak a meder háborog.
A vér és a genny a papírra cseppen
s a verejték a megoldásra csurog.
-Tanultál-e? S mire válaszolnál,
már jön a legutolsó ölelés.
A fojtó, kemény s mondják lesz még pár,
de tudod, elmúlt, vége, tovaszáll.
Tizennyolc évesen, mint kinek már nem futja,
vége, fejem felett Halál kaszált
-leülök az iskola előtti padra-,
s mellettem az Élet gereblyézett.
 

Kivirágzik a nagy, hideg műtő.
-Hát vetted-e a legutolsó leckét,
tanultál-e az éles kések alatt?
Egy perc lett most minden eltelt esztendő.
Tizennyolc évesen, ha mindennek vége van,
esküvő, temetés és egyetem,
csak én állok egymagam.
Mögöttem múlt bárdja, előttem semmi,
bús szívemet szorítja a határ.
De élek tovább mások álmán,
rég lerágott csontokon s kövérje
-emlékeim- a megemésztett almokon.