Jelige: Lucifer666 – Vége van, Én vagyok, Átkelés a folyón

Jelige: Lucifer666

Ne félj Magyarország!
Nem hagylak magadra,
Kínzó szenvedésed
Én lelkem is hasítja.

Vége van

Bár romokban heversz,
Én szeretlek így is,
Haldokló kis Hazám,
Ellátom sebeid.

Ostoba emberek!
Kihasználják mind!
Csak én értem meg,
Szülőföldem mekkora kincs.

Oh, miért jó ez?
Ti kapzsi emberek!
Egy vérzőszívű országgal
Mit is kezdhettek?

Eljön majd a nap,
Nem tűri majd tovább,
Sikolyoktól gyászos mező
Jelzi a pusztulást.

Szenvedni fogsz magyar!
De meg is érdemled!
Gyilkolod az életet,
Ez a büntetésed!

Otthon nélkül maradsz,
A mosoly lassan sírásba fagy.
Gyermekeknek gyászdala szól:
Szenvedés, halál, minden elpusztul.

Ne félj Magyarország!
Nem hagylak magadra,
Kínzó szenvedésed
Én lelkem is hasítja.

S eljön majd a temetésed,
Gyászos lesz a nép,
Könnyeit hullajtja,
Egy otthontalan nemzetért.

Én vagyok

A mindenből születtem,
De a semmi vagyok,
A fény adta létemet,
S most a sötétségé vagyok.

Szüleim büszkesége,
De most szégyent hozok,
Ha mindenki boldog,
Én gyötrelmet hozok.

A világot mentik meg,
Én elpusztítom,
Istenükhöz szólnak,
Én pedig a gonoszhoz.

Én vagyok a méreg,
A tudás fájában a féreg,
Sikoly a gyermekek hangján,
Határ a holtak birodalmán.

Egy sötét rettenet,
Sem élőt, sem holtat nem szeret,
Lelkem elhamvadt már,
Semmivé vált a világ.
 

Átkelés a folyón

Látod-e ott távol a hófehér rétet,
A világosban bujkáló gonosz sötétséget?
A magas fenyők csúcsát a domb túloldalán,
A füzek búskomor lombját a sötét folyónál?

S megérted-e valaha, mennyit ér az élet,
Mikor a zord, havas tájról a folyóparthoz érsz el?
Ez olyan hely, melyet ember nem érthet soha,
E folyó felett nyújtózik a halál fekete hídja.

Ott állunk dermedten, csak te és én némán,
S kezed nem engedném el soha én már.
Belegondolok, miért maradjak-e világon?
Hisz nélküled életem fája úgysem hoz már virágot.

Veled akarok lenni, hja kell hát a pokolban!
S majd égő testünk összeforr a kínokkal.
De hidd el, nekem ez mind megéri
Hogy örökké veled lehessek, hát szeretnék menni!

Lassan a hídhoz érünk, odafordulsz hozzám,
Tengerkék szemed beragyogja az éjszakát.
Egy utolsó ölelés, mit kaphattam még tőled,
S mire észbe kapok, eltűnsz mindörökre.

Futok utánad, a hídon ordítva,
Zokogó lelkem félelem tiporja.
Rám nézel még, látom te is sírsz,
S eltűnik a híd,s te semmivé válsz szerelmedért.

Mert hát hiába tépi kín és fájdalom lelkemet,
Mint ahogy a féreg az almát rágja el,
Megmarad az együtt töltött gyönyörű emlék,
S lelkem érzéseivel a tél is tavasszá változzék!

Egy dolog, mit jegyezz meg ember!
Az élet egy ajándék, nem dobhatod el!
Nem mehetsz át a másvilágra a fekete hídon,
Míg a halál angyala csókot nem lehelt ajkadon.

Tanulj meg úgy élni, hogy élvezd az életet,
Mások fájdalmában ne lelj örömet!
Ne légy önző, s átjár majd a szeretet,
Ebből lesz egy csodás vers, melynek címe: Az életed!