Jelige: A jövő titka – Hazaszeretet!, Vízesés, Idő szava az emberekhez

Jelige: A jövő titka

Mikor nedves ruháján a nap puha és áttetsző fénye csillan,
ilyenkor még jobban szinesedik minden,
mert itt-ott csodálatos szivárvány villan.

Hazaszeretet!

Régóta jelen van ő, általunk nyert
         valódi teret,
Mozog, lüktet, sűrűsödik, mióta lelkünkben
         megszületett.
Mikor igazán élt, ünnepi fényben tüntette
         fel magát,
Ilyenkor könnyedén törte át a hamis
         érzelmek összetákolt falát.
Sokszor rongy eszmék taszították tőlünk,
         szaggatták nemzeti szín mezét,
De valakik mindig visszahúzták segítségért
         kinyújtott remegő kezét.

Védelmezni kell őt e bizonytalan lét
         bármelyik táján,
Mert belőle lehet a legnemesebb színt kikeverni
         a szeretet palettáján.
Szeretet, mely mint hatalmas palást lóg bele
         a mindennapokba,
-ilyenkor a szív ostoroz, vonalon kívüli lesz az elme,
vegyük fel, viseljük minél többször,
         hisz ez egy csodálatos kelme.
Századok csipkedhetik, fomálhatják testét,
nem tudni, lehet, hogy hátra van még a java
mi azonban soha nem engedjük , ezt a szót hogy hazaszeretet,
         leradírozza a kor szava.

Vízesés

Láthatatlan földalatti bölcsőjét hagyva hátra,
gyengécske folyamként üti fel fejét,
s lép a számára még ismeretlen tájra.

Mind jobban erősödik látványosan felgyorsul,
s így könnyen veszi az akadályt,
mely eléje tornyosul.

Aztán megtorpan szemernyit , mielőtt sziklák tépett ajkain átbukva
kezdené meg őrült zuhanását
a szakadék mélyébe tolakodva.

Mikor nedves ruháján a nap puha és áttetsző fénye csillan,
ilyenkor még jobban szinesedik minden,
mert itt-ott csodálatos szivárvány villan.

Sokszor ha ködhomály, mely körgallérként borul a tájra,
ekkor láthatatlan lesz ,
s csak dübörögve feltörő hangja emlékeztet egy ordító szájra.

Maga alá gyűri viharos esőtől felpaskolt habos fodrait,
majd szinte túllépve önmagán
rendezi cseppekből álló sorait.

Egyszóval mint ragyogó ékkőfolyam a természet barázdált arcán tűnik
szemünk elébe
hogy aztán átadja magát az örök körforgás tátongó ölébe.

Idő szava az emberekhez

A hatalmas végtelen anyja szűlt engem egykoron,
úgy, mint a megfoghatatlan teret
mely egyetlen rokonom.
Kezdetben még az időtlen űr volt a játszóterem
s a mindenség jóságos fénytakaróját
lehelte rám szüntelen.
Majd valami rezzent messze valahol,
és én megéreztem, hogy ez már más,
nem a boldog gyererekkor.
Láthatatlan fátyol szárnyán érkeztem én
a Földre közétek,
s ti így ismeretlenül azonnal
bilincsbe is vertetetek.
Most béklyóimat hordva teszem a dolgomat mindenért,
de főleg tiértetetek néha
hallatom szavaimat.
S így, hogy köztetek töltöm életem múlhatatlan tettét,
végre szeretném fellebenteni a nagy titokól
az igazság homályos leplét.
Mert tudjátok meg, hogy ezen a Földön-
de ez már a jó Isten terve-mindnyájan a tér és az idő
keresztjére vagyunk verve.