Jelige: B. A. APPLE – Viharban, mámorosan, Későtavaszi vers, Budapest fölött az ég
Jelige: B. A. APPLE
Elnyel ez a dögnagy,
lélektelenül szuszogó város,
- és a jövő homályos
tükrében nem látom magam.
Viharban, mámorosan
(Június 11-ke emlékére)
Csúf jégkönnyeket ellő
súlyos fekete felhő
ablakból nézed -
gyönyörködj,
én meg csak könyörgök:
ne verje buta fejemet,
kékre-zöldre
ne fesse testemet,
a feketét hasító villám
fényénél nézz le rám,
s akkor láthatod, hogy
futnak gonosz patakok,
hogy lábamról ledöntsenek,
bánattal elöntsenek:
mert
a szívem lakatra zárva
de az eső árva
ritmusára mégis,
csak úgy járja,
úgyis,
ha talpig láncban,
mert belül tánc van,
s csak lüktet a táncban,
sziréna sikít,
gyorsan tovaszalad,
jössz?
fonnád körém karodat?
csontig ázott,
tocsogó sárig alázott,
mégis mámoros vagyok,
az ég véres sebeit
begyógyítják majd,
- s talán
megkönyörülnek
rajtunk is -
viháncoló
csillagok.
Későtavaszi vers
tudom, hogy már most
odaveszett a nyár,
még alig pirkadt,
a nap már leszakadt
a fény brokáttal borított
faláról,
és messzire gurult -
nem kért engedélyt
a haláltól.
az égre fekete spray-vel
néhány vásott vés fel
durva szavakat,
neon angyalkák
szemüket lesütve,
tapsikolva,
kiütve
buknak a mélybe,
hogy ne lássák,
miként ássák
sírjukat az itt rekedt
kerekded
idegenek,
a hamburgerzabálók,
a mindig nagyot kaszálók,
settenkedő körte mellű nők,
a bennük kedvüket lelő
törtetők,
a vásott asszonyok
könnyeire
gerjedők,
a nyakkendők urai,
a vírusokkal ébredők,
akikre virrad
az ételeket színező
pepita hányás felhő,
akik mind itt hagynak
egy nyomot,
amit e nyomott,
bódult világ
magába úgy szív,
mint bababőr illatát a szív,
ha a vér elviszi oda,
hol annyi a dolga,
hogy csak átlüktessen,
a körhintába
beültessen,
és elhitesse,
hogy már hited se -
ment meg a következő
pillanat
undorától,
a könyörgések
urától,
a temetetlen
emlékek
szemétdombján,
rothadó kertek
fonnyadó lombján
nem jön hát
át
a fény,
elgurult a nap -
és ez tény,
fájdalmasan
béget a nyáj,
hiába már,
máris
odaveszett a nyár.
Budapest fölött az ég
Elnyel ez a dögnagy,
lélektelenül szuszogó város,
- és a jövő homályos
tükrében nem látom magam.
Felette ólomkönny ég,
Zihálva szárnyaló táltos,
- és az egykor bájos
zöldjében lassulnak lépteim.
Óarany és ezüstkék,
az örök angyali páros,
- és a mennyel határos
aluljáróiban meglelem helyem.