Irodalmi Jelen

Jelige: percek – magadban rejtesz, csak én, csak én, csak én, távol,közel

2010. április. 19. - 09:27

Jelige: percek

tarisznyámnak morzsái hazavezetnek.
törleszthetek még, hogyha tartozom,
megérdemelsz és én is megérdemellek,
de kívüled csak szürkét álmodom.

magadban rejtesz

messziről nézlek és te magadban rejtesz.
izzó jel vagy, nem pusztán útirány.
összeolvasztanak veled lázas percek –
verejtékező időóceán.

kattognak a fejemben, forró nyomukon
nem lidércfény, nem is tündérmese,
sercegő zsigereimben valóságos
a nyugalom holdfény ígérete.

tarisznyámnak morzsái hazavezetnek.
törleszthetek még, hogyha tartozom,
megérdemelsz és én is megérdemellek,
de kívüled csak szürkét álmodom.

összesodortak veled elfáradt percek.
hagyjuk pihenni isten ostorát.
itt vagyok. kérlek – hisz te magadban rejtesz –,
a jövendőt ne bűnhődjük tovább.

csak én, csak én, csak én

nagyot ásít a part, amerre megyek
magam kellek úgy istenigazában
gyűrött gondolatok közt csak én legyek
a késő délutáni füllesztő nyárban
nyújtózkodik a sétány, mint az árnyék
lélegeznek a mozdulataimban
a nyár vége, ez a pár nap haladék
halántékként lüktet minden tompa hangban
szúr az a pár szó, ami hátramaradt
tenyereden más a sebészkés nyoma
– végleg cserepes barázdákba forradt –
ezután sem lesz már, ami nem volt soha
augusztus illat (a vízé, a nádé)
kőpadokat bársonyít a napmeleg
nemszámít arcok nézik, mind a másé
felhőket sejtetnek holnapra a hegyek
nem nézek rájuk, én sem látszom talán
a most vattacukor könnyűn gomolyog
nem kóborog el a más lesz ezután
a tavon alantabb csillan a napkorong
ismert mosoly, torpanó felismerés
s a láthatatlanság lassan elereszt
feslő ködön, lágy eltévelyedéssel
folyik össze a délután és az est