Jelige: Leonardovics – Levél Hazámnak, Az élet egyéni íze…, Józsefvárosi elégia…
Jelige: Leonardovics
Gyürkőzni, míg egyet a végtelenbe léphet
Fényre, lámpába rovarként visszahullani
Lépni, feszülni, figyelni mindent, ami
Lent tart. Váltóba szorult emberi élet!
Dübörög rajtad a világ vonata!
Miközben fekete hajával beborít
Az éjszaka…
Levél Hazámnak
Európa lányaként büszkén viseled
Kárpátok káprázatos hajfonatát
Könnyeid forrását a Balatonnak adtad
S nyáladat a Duna folyama hordozza, mint az igazság ladikját
Vele együtt a kegyetlen jövőt
Testeden marcona idők garázdálkodtak, de leginkább saját véreid
Akik acsarkodva dúlták fel földeid
Hazaárulók, mint rusnya férgek kezdték ki arcod hamvasságát
Kaparták ki belőled maguknak a jövőt
Míg dolgos kezek szüntelenül építették mások házait
Nem tanult e nemzet, pedig a gazemberek homlokán az isten stigmát rendelt
Ad acta- a történelem irattárába
Lemoshatatlan festékkel, de hiába
A rothadó sírokból új garázdák támadnak
Árpádsávos lobogókkal fednék be a halottakat
Arcpirító hazudságok igazsággá nemesülnek
Miközben híznak a svájci bankszámlák
Politikus igazságtevők üvöltenek szüntelen
Miénk az örök igazság, szavazz ránk
Mi vagyunk Isten dicsősége – a kiválasztottak hada
Lerúgom őket és felemelem fejem,
Hazám bármi is lesz veled te az enyém vagy
Te gyönyörű Magyarország
Az élet egyéni íze…
Születés? Élet? Halál? Lehet-e követni
Ha fényesre kopott nadrágszíj gondok
Istenként szülnek, örültet, bolondot
Tudatot formálva, lelket abroncsba veretni
Élhet-e Hit, Gyűlölet Szeretet
Kaméleonként váltogatva
A színeket?
Szemenként tapad a sár és beborítja
Halkan a sokszínű valóság igazát
Felzeng a HATALOM, érchangú szava gát:
A hazugság igéit megszaporítja
Lebeg az egyén, zihál az öntudat
A meghajlított ESZME magán
Szakít lukat
Ha pörög a vaskerék, szakad a szikra
Roppanni nem szabad! - hajolni lehet
Kérdések repülnek - visszhangjuk a felelet
Egyetlen megoldás a tördelt szavaikra
Vállalható-e az igazság sorsa?
Mert kit bánt, ha a sütéskor a kalácsból
Lehull a morzsa?
Gyürkőzni, míg egyet a végtelenbe léphet
Fényre, lámpába rovarként visszahullani
Lépni, feszülni, figyelni mindent, ami
Lent tart. Váltóba szorult emberi élet!
Dübörög rajtad a világ vonata!
Miközben fekete hajával beborít
Az éjszaka…
Józsefvárosi elégia…
Szakadozik az ég alja, imbolyognak fáradt lelkek
Rongyos, férges kabátokban
Lassan vánszorognak a borostás fellegek
Kőbánya felől vonatfütty fut a szél elől
Öregasszonyok ráncos szoknyáin üldögél
A fárad idő, majd kimerülten eldől
Most ha az ősz átsuhan a zord télbe
Lepukkant akácosok zörgetik kopasz ágaikat
A tompa délutánra korán ráhajlik az este
A Kálvária téri novemberi részeg elhagyott cipője
Vízzel van tele, könnyeiben fuldokolnak az évek
Kifordult élete olyan, mint piszkos esernyője
Letaposott életek, fakó, hazug gyertyafények
Kísértetiesen imbolyognak
S régen elsuhantak az ellopott remények
Szemük alatt lövészárkok, ráncaikban az elkorhadt idő
Testükben az elmúlás ronda férgei
Sárgát köpnek és kiáltják, agyő élet agyő!
A világ múlt időben lélegzik, benne nincsen könyörület
Jó istenem, a mindennapi kenyerünket add meg!
Szívünk helyén lyuk tátong és egy hatalmas feszület…
