Jelige: Eizenstein – Csírázik a haza, Eisenstein Joyce házában, Naiv és marginális

Jelige: Eizenstein

Énem vigyázz hogy ki ne essél
A kegyelemből amit ( meg) nem is kerestél
Most kerüljön el minden képmutató testvér –

Csírázik a haza

Csírázik a krumpli elfogy a gyufa
Kitörik a küllő az esernyő kifordul
A csillárban pukkan szét a százas haza
Jó napunk lesz mondom reggel orvul

Mit mond a teológia és a hittan?
Reggel bánat száll be reggelre öröm
Egy könyvbe bújok be Biblia instant
Most álmomban tényleg megköszönöm

Isten elgondolkodik üdvömön
Azt érzi lélek van szavaimban
Föl meg a jó szellemet öltözöm

Énem vigyázz hogy ki ne essél
A kegyelemből amit ( meg) nem is kerestél
Most kerüljön el minden képmutató testvér –

A depressziót igékkel lövöldözöm

Eisenstein Joyce házában

A hangosfilm tulajdonképpen a lélek
története, egy vizualizált elbeszélés.
A psziché kiáradása a testre.
A megváltozó én filmkockákra vitt,
kerek drámája. A gondolkodás melegágya.
Olvasta fel Eisenstein a híres írónak.
Szovjetunió késésben van, ismerte el
Eisenstein – ezért küldték tanulmányútra
őt és asszisztensét: Grigorij Alekszandrovot.
A hang legyen a látottak ellenpontja, mondta.
A naturalizmus, a valóság-illúzió puszta
alap, arra jöjjön rá a reflektálás.
A koncepció mély benyomást tett Joyce-ra,
serényen kereste a vendég kabátját induláskor,
bár a szemeivel már alig látott.
Ez egy különös periódus a művészetben,
válaszolt az író, egyetért azzal, hogy a hangosfilm
anyaga a monológ, nem a dialógus?
Helyben vagyunk. Helyeselt Joyce. Ez tehát a tudatáram –
regény. Az irodalom lassú, viszont
az asszociációk és az érzelmek
szimultán áramlása „sebes”. –

S ezt a gyorsaságot, a gondolat sebességét,
csak a film képes követni. (Még az is alig,
jegyezték meg szinte egyszerre.)
A szenvedélyes, összefüggéstelen beszéd
egy folyó, mely átbukik a gátakon, elárasztja
a lankákat, kimossa a szorongást
a fejekből. Csak nehogy összefüggéstelen klippé
tömörítsük a tudatáramot. Féltette az egészet az író.
A banális dialógus viszont átírható script formára.
A szöveg titokzatossága és kifürkészhetetlensége
önnél, főként az Anna Lívia Plurabell című rész,
az emóciók hullámzásában csúcsosodik ki.
Mondta végül a filmrendező és elutazott másnap.
 

Naiv és marginális

Naiv és marginális művészetek
múzeuma, így aposztrofálja magát egy intézmény.
Tetszik. Mi lehetne más, aki lélekkel alkot?
Mint rettentő naiv és végig kitartó.
Kívülről talán jelentéktelen. Még inkább,
mint a jegykezelő, a fodrász vagy a köz-
terület felügyelők. Hiszen az exhibicionista
szinte egyfolytában penge élen jár.
Meg is mutatná magát meg nem is.
Naiv legyen vagy ne? Marginális
csak abban az esetben, ha elhiszi,
amit róla beszélnek irigyei –
De nem így a szájjal és lábbal festők
„világ”szövetsége. Életerőt hirdetnek.
Minden tiszteletem az övék.
Róluk tűnődtem a metrón,
amikor felszállt két szőke csúcskanca.
Ki gondolná rólunk, hogy táncosnők vagyunk,
röhögött az egyik. Fahéj illata volt.
Mutogatta a másik nősténynek,
a mobilon lévő galériáját.
Annyira közel álltam, hogy láttam.
Jól állt neki a balett cipő a képeken.
Lila csipkékkel, matróz blúzzal.
Fontos embereknek hitték azokat,
akikről a képeket készítették.
Kellették magukat. Mégsem láttam
bennük semmi ellenszenveset. Ilyenek.
De a magyaros bajuszú, paprikás orrú
népi táncos fiú, aki arrébb lökte őket
leszálláskor, az ellenszenvessé vált.