Jelige: Zsoltár – Ha nincs Embered, Kisvárosi zsoltár, Töredék

Jelige: Zsoltár

és ha koldusként most úgy érzed, „kéregetsz”,
mivel sokan csak a követ látják, amelyen heversz, s hogy
letelepedvén nem űzöd tovább a megfoghatatlant, akkor
építs a szegletre templomot, a találkozás házát nyisd meg
testvéreidnek is, és áldozz az Úrnak bölcsen a szíveddel:
ma így leszel valóban szabad s magyar.

Ha nincs Embered

Ha nincs Embered, akivel megoszthatnád magad,
és lelked, mint egy rég felajzott íj, oly kínzón feszül már belül,
hogy néha céltalannak éled meg az életet, és akár a nyílvessző,
amely ellentétes erők között remeg, görcsös, szűk markodban
tartva – meglehet –, bensőd is várja az időt, hogy egyszer majd
útjára engedd, végre útjára engedd;

ha nincsen Nyelv, melyen megértethetnéd magad,
 és a kívánság, hogy lényed után társaidban valódi vágy fakad,
 úgy lep el, mint ingoványt a vad rovareső, s megrettensz, mert
 minden álmod a könnyű perceken süpped el, és azok a szilárd
talaj helyett olyan mélységet fednek el, amibe nem láthatsz,
föntről, egyedül bele nem láthatsz;
 

ha nincs Történet, amiben felismerhetnéd magad,
és gondolataid ma megannyi ál-ösvény csupán, s bár egyenes
 a lét, Te mégis körbe jársz, hogy saját hazádban hazát keress,
amely túl van mindenen, ami fáj; csodás vadak után eredsz,
de nyomot sosem találsz, hiszen a meséd hőse sem te vagy,
és számodra egyetlen ősöd sem az;
 

ha nincs Szokás, amellyel feldíszíthetnéd magad,
és lényed, akár a rét, ami mára pusztasággá vált, rég a kopár
felszín alá temette kincseit, ám ott mégis szomjazik; s amíg
a nap s a csillagok helyett hamis fény vakít, és tetszeni sem
előbb a Teremtődnek akarsz, csak az Ő alkotásainak felelsz,
s magadnak, jaj, csalfa önmagadnak;

és ha végül lelki hajléktalan lettél, akkor is remélj,
 hiszen – bár nem a te kezedben van a világ –, nélküled nem
mozdul az idő tovább, és nem rezdül a tér sem; s ha most
felállsz, akkor társaidat mindkettő repítheti Feléd. Akard
a Magad és a mások javát, hiszen az érdekek egybeesnek,
hidd, az igazak mindig egybeesnek. 
 

s ha félsz, hogy szavad majd visszahullik Rád,
akkor is bízzál, és hagyd, hogy a Gondviselő Isten sárral
 gyógyítsa s felnyissa a szemed: biztos föld, szentelt hely,
ahol állsz; csak lásd, hogy minden pillanat, melyet Vele
élsz át, lépés fölfelé, a Mennybe; így lesz hívatás és arra
válasz is az életed, s előszoba a Hazád.
 

és ha koldusként most úgy érzed, „kéregetsz”,
mivel sokan csak a követ látják, amelyen heversz, s hogy
letelepedvén nem űzöd tovább a megfoghatatlant, akkor
építs a szegletre templomot, a találkozás házát nyisd meg
testvéreidnek is, és áldozz az Úrnak bölcsen a szíveddel:
ma így leszel valóban szabad s magyar.
 

s ha már újra kincset sejtesz minden mögött,
amit vársz, és hiszed, hogy a magok rejtőző ezrei, akár
e nép évei, nem porladnak el; és az égi áldás gyönyörű,
termékeny vidékké formál, akkor megérted, hogy mind
az ember, az út, a ház és a hagyomány együtt Te vagy,
és Benned örökre megmarad a Hazád.

Kisvárosi zsoltár
 

Megcsonkolt fák egy forgalmas út mentén:
ökölbe szorított kezek –  egy lomha, zárt sereg
menetel némán, az égbe fel, a terhes föld alól.

Újra és újra kezdd – rivall
a teremtettség parancsa belülről rájuk,
– kapaszkodj a földbe, onnét nyújts száz
gyökeret az összes irányba, így érdd el
 a végtelent – különben még holtodban
sem enged a betonbilincs –
s amíg a fémes halál ismét meglátogat, 
lélegezz és éltess másokat, díszítsd fel
magad, hogy otthona lehess az életnek,
és az bár rajzoljon rád ráncokat, te is
válj örökre nyitott fészekké.

Megcsonkolt fák egy forgalmas út mentén:
görcsbe rándult kezek – lázas, szórt tekintetek
 villannak lopva az égre fel, a terhes föld alól.

S lépteidre megindul minden.
Barátok barátai szegődnek melléd, nedves
 orrukban hordozva hűtlen gazdáik szagát,
mégis felröppen a létből is kiesett madár,
biztos fűbe érnek száraz, esőcsalta csigák,
nyomodban otthonra lel a világ.
Igaz szóra hallgat a tanítvány, az ember,
lábaira fordul a kalimpáló bogár, új nap
 felé néz sok hervatag virág, s miután Te,
az élő lehelet, csendben átvonulsz, csak
látszólag ér véget a varázs.
 

Megcsonkolt fák egy forgalmas út mentén:
kincseket őrző kezek – dobog a föld és melege
 már-már sugárzik az égre fel, a terhes föld alól.
 

A holnap feltéphet ezer
szikkadó heget, számos roncsolt, szűk
 évgyűrűt még dús és egészséges követ,
hiszen amíg a lendület a semmiben új
utat teremt, s az idő és a tér majd újból
találkozik  –  addig talán
a fájdalom, lassan, a Mester kezében
 az élők szívét kettős éllel körbemetsző
szerszámmá nemesül, és már lényük
legbensőbb szentélyében is megértik:
áldozatuk méltó szabály.
 

Megcsonkolt fák egy forgalmas út mentén:
imába kulcsolt kezek – csak a sebek segítenek
 újra születni, az égbe fel, a terhes föld alól.

Töredék
 

Sűrű az erdő, sötétje gáncsol – várok
egy sugarat, hogy előttem világítson ösvényt.
„Dús lombkoronák! Miért nem hagytok
nekem is egy kis életet?”

Töröm az ágat, sértetten lépek – „Lassan
 járj, – súgja, hogy körötted csituljon az örvény!
 Otthon vagy, Ember. Hallod-e a bokrok
derűs, lágy zsongását?”