Irodalmi Jelen

Jelige: OLERON – Mennyei Magyarország, Hazám, Alvó cigányleány

2010. április. 09. - 09:14

Jelige: OLERON

   Töretlen éj. A lány magába mélyedt.
    Fehér a hold, nem látni ily fehéret.
    Nyugalma mély. A vállánál motozván
    Erre tévedt, hatalmas hímoroszlán.

Mennyei Magyarország

                     „…bizonyos jóslatok nem azért
                     hangzanak el, hogy bekövetkezzenek,
                     hanem azért, hogy ne következzenek be,
                      mintegy ördögűzésszerűen.”
                                                               /Thomas Mann/

    Tikkadt folyó a nemzetünk.
    Azt kérded: Egyszer nem leszünk?
    Meglehet.
    Jövendő kor, a múltnak mélyén
    régen eltűnt, kihalt népként
    emleget.

    Idegen nyelvű trónviták
    követelik Pannóniát.
    Vége lesz.
    S ha a szívedben még ott lapul
    a magyar nyelv gyanútlanul,
    védekezz!

    Új nevet kap e föld, e táj,
    ugye szenvedsz, szívedbe váj?
    És fiad,
    ha ajkadról magyar nyelvet hall,
    a saját nyelvén rád rivall,
    s megriad.

    Még száz év és a nemzetünk…
    Azt mondod: Minden elveszünk.
    Így igaz.
    Ami elkezdődött, véget ér,
    Magyarország a mennybe tér.
    Nincs vigasz.

Hazám

    A szívem csak érted reszket;
    zsibvásáron adnak-vesznek
    feketekabátos urak.
    Elherdálnak, zsebretesznek.

    Édes hazám, te vagy nekem
    elmúlt idő, jövő, jelen,
    lábam alá te adsz utat,
    sóhajom vagy, lélegzetem.

    Ébrenlétem vagy és álmom,
    fehér szirom vadvirágon,
    sápadt avar őszi ködben,
    bánatom vagy, boldogságom.

    Tér és idő hordozója;
    iránytű vagy s roppant óra.
    Nem tévedek, bizton jöttem,
    s bizton térek nyugovóra.

    Mi voltál és mivé váltál?
    Hajladozol, mint a nádszál.
    Fellegárban, vad viharban
    erősebb vagy minden másnál.

    Éveim, hogyha még lesznek,
    szépnek látlak, s egyre szebbnek.
    Suttogva mondom ki, halkan:
    A szívem csak érted reszket.

Alvó cigányleány

Henri Rousseau festménye nyomán

    Töretlen éj. A lány magába mélyedt.
    Fehér a hold, nem látni ily fehéret.
    Nyugalma mély. A vállánál motozván
    Erre tévedt, hatalmas hímoroszlán.

    Sárga szeme a lány arcába révedt.
    Nem látott még bőrénél feketébbet.
    Nem bántja őt, csak csendesen szagolgat.
    Az éjszakába’ árnyuk összeolvadt.

    A lány botját a jobb kezébe fogja.
    Vetett ágya: dűnék futóhomokja.
    Ha felébredne, megrémülne nyilván.
    Holdfény játszik hathúros mandolinján.

    Az oroszlán robusztus, barna teste
    fölé hajol. Oly rendkívüli este.
    Tán továbbmegy és puha macskalába
    nyomot se hagy a sivatag porába.