Jelige: LÍRA – A világot…, Naxos szigetén, Arcok a szélben

Jelige: LÍRA

Úgy ölel keblére itt e kis világ,
ha nézem a tájat,
mintha ölelne jó anyám.

A világot…

A világot bejárni, volna jó!
Úszni a végtelent, mint tengeren, hajó!
Majd égre szállni, mint a gép,
felhőket hasítani,
onnan nézni szerte-szét.
Figyelni országokat, népek nyelveit,
múltat jelent kutatni,
megismerni nagyjait…
Legyen az sivatag, zsibongó nagyváros,
dzsungel mélyén élő vadállat,
vízesés, mi sziklát is alámos…
Világot látni, utazni jó volna,
de mindig vissza-visszatérni,
hol szeretett hazám fogadna.
Itt, hol születtem, erdők-hegyek
kedves kis falvak, mezők,
útszéli keresztek intenek.
Úgy ölel keblére itt e kis világ,
ha nézem a tájat,
mintha ölelne jó anyám.
Nem tudok mindenütt otthon lenni!
Más a nappal, más az éj.
Muszáj mindig búcsút venni.
Valami arra kényszerít,
– itt, hol születtem, nevelkedtem –
itt éljek, hol csendje int…
Hol édesek a forrásvizek,
csillan minden buborék,
mitől megújult, friss leszek,
hol bódít a sok virágillat,
muskátli, nárcisz ibolyák,
rigó új dalt, tavaszt hallat..
Ismernek az erdők a vadak,
utak a völgyben
szinte megszólítanak.
Városainkban a történelem
fut elém míves épületen,–
tiszta zsongás a szívemen.
Még az emberek is mások talán,
bár tudom, van jó rossz, galád,
de ez, az én Hazám!
Szeretem így is, szeretem úgy,
épülésére igyekvőn teszek.
Legyen e föld tanúm!
Legyen tanúm, ha végleg hozzá térek,
mert itt születtem, itt halok,
sírom fölött kis csillag, fénylek…
 

Naxos szigetén

Vitte a hajó Théseust lágy hullámokon ringva,
s Ariadné szemeit rajta Eros táncolni hagyta…
Lángot szított,– járja át a tűz!
Vágyódó szerelem legyen – súgta, – mi űz!
 

…Majd felébredt Ariadné és egyedül találta magát.
Szemét az égre vetette s a tengernek sírta haragos bánatát.
Messze lábalt a habok közé, kiadni fájó sóhaját.

…Óh, te álnok, hitszegő!
Hát nélkülem térsz haza?
Hol van az ígért menyegző,
semmis a hős szava?
Kit minden erőmmel megmentettem,
szerelmem győzelemre vitt.
S a sikert megérdemelten,
még engem is neked adott a hit.
– Ne higgyen nő a férfi esküjének,
csak addig tart, míg célhoz ér.
Példázata ő a hűtlenségnek,
adott szavát hagyni, – semmiség. –

Most állok magányban, elveszetten,
háborgó szívem lángja emészt.
Rájöttem, hogy megtévedtem,
hajódat nyeli a messzeség…
Nászdalok zengnek fuldokolva,
elesett, vad préda leszek…
Rabszolgád lehettem volna,
lám, hazámról is megfeledkezem.
 

Halld hangom, bosszúálló Istenem!
Panaszlom keblem háborgó mélyét,
haragos gyászomat, mi fáj nekem…
Büntessétek! A feledés sötétségét
vonjátok rá. Döntse bánatba önmagát.

Óh! Jelet látok, égiek Királya!
Elsötétült a tenger, forog a világ!
Nem váltott színt a hajó vitorlája…

Lesújtott az átok. Thézeus vitorlát nem cserélt.
Feledte a fehér színű vásznat, mit győzelemként apjának ígért.
S az agg király, hogy fia már nem él,
a titkok tengerének dobta életét.
 

Teljesült hát, Ariadné átka:
Szenvedjen, ki esküjét megszegi.
Ne gondolhasson soha másra,
csak mi bensőjét égeti…
 

S a lány szívébe béke költözött.
Az érkező Dionysost boldogan fogadta
tudva, szereti. Neki öltözött
virágfüzérbe, szerelmet dalolva…
 

Búgtak a kürtök, harsonák,
zengtek a sziget madarai,
édes gyümölcsöt adtak a fák,
zöldültek Naxos bokrai…

…

Arcok a szélben
 

Hajlongnak a fák, a szél seper,
száraz gally hull rám, több ezer.
Por kering, villannak arcok,
múltam vásznán kövült karcok.
Szemek, mosolyok, bánatok,
rosszak, jók s haló napok.
Izmok rándulnak, ránc szalad,
szájak valamit mondanak.
Van köztük agg és fiatal,
úgy érzem, mindnek gondja van.
Majd idegen arcokból törő
viharos rémület vesz elő.
Rég elfelejtett halottak,
fénysugarakkal csapkodnak.
Foszló emlékkép az arcuk.
Enyészet uralja, – tudjuk.
Mégis, a lég áramában
úszom az idő sodrában.
Hallgatom szívem ritmusát,
a fel – felismerés dalát…
Homályba fúló képzetem
kitárul, mint egy nagy terem.
Befogadok minden esdőt,
lélekórámat keresőt.
Száll a por, a szél seper,
arcok villannak s tűnnek el.
Nem marad egy sem, nem maradhat.
Csak, mi köröttem foroghat:
a pillanat szilánkjai,
emlékörvények táncai…