Jelige: Papír-alap

Napról napra süllyed el szigetünk –
ezen a csodás földön, mint szívünk tájékain
maholnap mélyvizek legalja lesz:
az óceáné vagy emlékeinké,
lemerülve minden, amit építettünk…

Ima a Szent Mihály templomban Kolozsváron

Amit mások balkézzel vettek el orozva, lopva,
nekünk azt drágán add Uram!
Ha vissza, hát vissza…
de akkor mindent, az utolsó övcsatig,
vagy kávéskanálig ha tetszik,
és ágfenű baltákig
– hosszú a leltár –,
mert mindhez váltig,
körömszakadtig
vagyunk nőve,
ha begombolva
állig ér a legutolsó
tízezer év már…

De ha nem, ha vissza mégsem
adhatsz semmit, csak újat mindig:
új kínokat felcsavart lámpaként
izzó agyunkba és gyötrelmeket a testbe,
ha égő seb-ember vagyunk már
mindahányan: elrettentő
szemléltető ábra
mások orbis pictusába,
akkor se kímélj minket,
legyünk vagy sem, választottjaid!

Ne kegyelmezz nekünk Uram
semmi módon, bárhogy is hívnánk,
könyörögve Hozzád nagy bajunkban,
mert tudjuk, hogy ezeréveket mérsz
nekünk, halált, reményt és győzelmet
egyszerre róva kőre, szívbe,
szőlőtőke mellé akáckaróra,
az árulók szavára, a mártíroknak
ácsolt bitóra, újra meg újra,
mindörökre…
a gyermekünket szűlő nőre,
a haldokló halóra.

Vissza Ataiszra!       

    (Az arvisurák rovóinak ajánlva)

Süllyed szigetünk, napról napra
vonulnak felfelé partjai és víz alá kerülnek:
szűnnek és újranyílnak határai folyton,
langyos hullámok forognak minden elért
szikla és fa körül – a Kekleny robusztus
csúcsaihoz tartva –, a végtelennek látszó
távlatok, mint egyre szoruló kötél rándulnak
a hatalmas vergődő test körül
elfoglalva és legyőzve végül.
 

Napról napra süllyed el szigetünk –
ezen a csodás földön, mint szívünk tájékain
maholnap mélyvizek legalja lesz:
az óceáné vagy emlékeinké,
lemerülve minden, amit építettünk…
 

ennyi maradt csak nekünk: rejtelmek forrása
nyelvünk alatt és őrizve szemeink mögött,
látván egykor és beszélvén most is a csodát –
itt, az új partokon állva, tekintetünk
a magnetikus csúcs irányába fordul
a Nagy Vízen át, talán fölébe ér még,
talán mégsem merül le titka,
de indulnunk kell tovább a kontinens
szikkadt belseje felé,
vagy ez az utolsó pillanat
dönteni róla, hogy mégis,
hajóra inkább és haza,
vissza a süllyedő Ataiszra!

Csontváry: Vihar a Nagy Hortobágyon       

Ezek a lovasok Jeruzsálemből jönnek,
most robognak át a híres hídon,
ami világokat köt össze a föld
egy kitüntetett, magnetikus pontja fölött:
lábai a mélységek legmélyében állnak,
boltívei pedig a mennyeket tartják
szabad léptek és futások alá.
 

Jeruzsálemből jönnek a pusztai lovasok,
ahol megbecsülték, mint a kutakban szokás,
a távot a Panaszfal rongyosainak
tekintetében, egészen a tükröző, vízszintes
lemezig, ahonnan hétszer hét pengén át
verődnek fölfelé a képek, áttörve
a sok egymásba búvó tébolyt.
 

Jeruzsálem és Hortobágy között megálltak
a cédrusoknál, s hozzák arcuk mögött
a tengerpart sós, hűvös tereit,
nem feledték még a boldog rózsaszíneket
és az együgyű türkizeket sem, de most
fejük felett a vihar, minden mértéken túl az is,
vágtáznak fehéren izzó centrumából,
 

ahol apró lámpásként világítanak
az eltörpülő ökrök és kutak,
mint elmaradt jelzőkövek az őrület felé
vezető úton, Jeruzsálem és Libánon
felől. De ott volt a Kép, az ős-egyetlen,
és csatakos vágtára bízva
hozzák a szilaj csikósok.