Bárdos József: Kísértetregény Tizenharmadik fejezet

Amikor Örkény István hivatalos értesítést kapott a PsziFő Lélekpolitikai Alosztályától Szt. Péter sk. aláírással arról, hogy vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomája együttvéve sem elég ahhoz, hogy közangyalból kérése szerint őrangyallá vagy őrdöggé nevezzék ki, kicsit elkeseredett. Végül is ott az életműve, mormogta csak úgy maga elé, jó, nem valami nagy szám, de a Tótékra meg az egyperces novellákra akkor is büszke.
– Hagyd el – vigasztalta Ottlik, akivel véletlenül összeütközött két felhő között, mert nem figyelt a szárnya elé. Még szerencse, hogy elég jól összehaverkodott vele itt a túlvilágon, ahol már nem a katonai beosztás a fontos. – Engem se vesznek be bridzselni, mert nincs hivatalos okmányom. Kaptam meghívást mindenféle kékharisnya irodalmi lelkek közé, de hát nekem a kártya a mindenem! Még nézni is rossz, miféle elhájasult lelkek rontják a levegőt a kártyaasztalnál! Játszani alig is tudnak, de papírjuk van valami alapfokú bridzstan­folyamról.

Tizenharmadik fejezet,

amelyben egy valóban szellemes történetből kiderül,

miért nem foglalkozik hősünk irodalomelmélettel

– Tulajdonképpen már régen meg akartam kérdezni – szólította meg egyik este Szerémit a kísértet – ha egyszer annyi eszed van…
– Mennyi?
– Hát hogy két diplomára is futotta. Szóval miért nem foglalkozol a szakmáddal.
– Irodalommal? – kérdezett vissza hősünk.
– Igen, de elmélettel.
– Nézd, azelőtt, az egyetemen azt csináltam. Mondjuk így, próbálkoztam vele.
– És?
– Totális kudarc. És nem akartam újra belekeveredni.
– Az meg hogy lehet?
– Tudod, ez a posztmodern megfeküdte a gyomromat. Még most is nyugtatót kell bevennem, ha csak gondolok rá.
– De hát amit írsz…
– Nem arról van szó, hogy mit. Hanem arról, ahogy beszélni kellett róla.
– Nem értem.
– Hát jó. Elmagyarázom. Szellemesen. Hogy könnyebben megértsd.
– Rossz vicc – mondta a kísértet.
– Figyelj – mondta Szerémi, és belekezdett:
Amikor Örkény István hivatalos értesítést kapott a PsziFő Lélekpolitikai Alosztályától Szt. Péter sk. aláírással arról, hogy vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomája együttvéve sem elég ahhoz, hogy közangyalból kérése szerint őrangyallá vagy őrdöggé nevezzék ki, kicsit elkeseredett. Végül is ott az életműve, mormogta csak úgy maga elé, jó, nem valami nagy szám, de a Tótékra meg az egyperces novellákra akkor is büszke.
– Hagyd el – vigasztalta Ottlik, akivel véletlenül összeütközött két felhő között, mert nem figyelt a szárnya elé. Még szerencse, hogy elég jól összehaverkodott vele itt a túlvilágon, ahol már nem a katonai beosztás a fontos. – Engem se vesznek be bridzselni, mert nincs hivatalos okmányom. Kaptam meghívást mindenféle kékharisnya irodalmi lelkek közé, de hát nekem a kártya a mindenem! Még nézni is rossz, miféle elhájasult lelkek rontják a levegőt a kártyaasztalnál! Játszani alig is tudnak, de papírjuk van valami alapfokú bridzstan­folyamról.
Örkény István világéletében a gyors elhatározások embere volt, most se habozott sokáig. Úgy döntött, szerez egy bölcsészdoktori oklevelet. Végső soron az egész életét az irodalomnak szentelte. Nem akart úgy járni, mint a sztregovai bölcs. A volt drámaírók lélekklubjában, ahová maga is szívesen be-beült egy feketére, sokszor találkozott azzal a furcsa, szikár, konya bajuszú alakkal: Madách Imrével. Noha igazság szerint annak csak ideiglenes belépője volt a klubba, mert a vízfejű irodalmárok százötven év alatt sem döntötték el, hogy Az ember tragédiája dráma-e vagy sem, ez Örkényt nem zavarta abban, hogy tisztelettel közeledjen a magányos zsenihez. Amikor Madách megtudta, hogy min töri a fejét, felajánlotta, elmeséli neki a Tragédia születésének történetét.
– Tisztelt uram! – mondta. – Százötven éve már, hogy azon kérődznek odalent, hogy mikor írtam, hogyan és miért, hogy volt-e korábbi változata a művemnek, meg hogy színpadra képzeltem-e a darabomat. Egyszerűen unom már őket. Ön beadja valamelyik egyetemen doktori disszertációnak, amit elmesélek. Megkapja a dokumentumot, amire szüksége van, itt bemutatja, előléptetik. És én is megkapom végre az állandó belépőmet ide. Van bennem is hiúság, persze, de nem az mozgat, higgye el, tisztelt uram, csak hát érzem a pincérek tekintetén, hogy csak ideiglenes vagyok. Hát meddig mehet ez, kérdem én?
Így történt aztán, hogy Örkény István egy éves alkotói szabadságot kért a KözAnSzövtől (ugyanis ennél a szövetségnél közangyalkodott). Persze csak fizetés nélküli szabadságot kapott, azt is csak egy fél évre (hja, kérem, ha mindenki akkor mehetne szabadságra, amikor neki tetszik, akár rögtön bezárhatnák a Mennyország ZRt-t!)
Először úgy gondolta, hogy a pesti egyetemen próbálkozik, elvégre is abban a városban élte le élete nagy részét. De aztán mégis egy vidéki egyetem mellett döntött: nem akart nagy felhajtást maga körül. Kikereste a telefonkönyvből a folyóparti város egyetemét, és már tárcsázta is. A telefon kicsengett, majd egy kedves női hang köszöntötte, és tájékoztatta arról, hogy a telefonkezelő azonnal jelentkezik. A várakozási idő előre láthatóan kevesebb, mint egy perc, tette hozzá. Örkénynek tetszett ez az újdonság, Ám amikor erről éppen hetedszer tájékoztatta a kedves női hang, és hetedszer szólalt meg a muzsika, kezdte elveszíteni a türelmét.
Úgy látszott, kénytelen lesz személyesen próbálkozni. Illetve hát szellemesen. Ha lehet ezt így mondani. (Lehet?) Szerencsére elég volt elhatároznia, és már ott is körözött az egyetem központi épülete fölött. Ilyen könnyű egy kísértetnek! Nem zavarja se az időjárás, se a menetrend, de még a soros vasutassztrájk sem! Csak elképzeli, és tessék.
Ahogy ott körözgetett az épület fölött, hogy kiválassza a megfelelő helyet a landolásra, egyszer csak észrevette, hogy nincsen egyedül.
– Adjon Isten, uram! – szólította meg az ismeretlent, akinek lobogó, ősz szakálla mutatta, hogy nem mai csirkével (akarom mondani nem valami friss kísértettel) áll szemben.
– Adjon jó napot magának is! Csak nem Örkény István, személyesen? – kérdezett vissza a szakállas.
– De bizony. Kihez van szerencsém?
– Amennyire emlékszem, én volnék az egyetem szelleme – mondta az ismeretlen. – De, tudja, olyan régen kiűztek innen, hogy már néha magam sem vagyok egészen bizonyos benne. Maga mit gondol?
– Nézze,– próbálkozott Örkény István – ha nem maga, akkor hát kiféle-miféle szelleme van ennek az egyetemnek?
– Hát épp ez az! Hogy úgy látom, semmiféle!
– De hát az hogy lehet? Az ilyesmi bizonyosan feltűnt volna valakinek.
– Ebben a mai, posztmodern, szellemtelen világban, uram? – tárta (volna) szét a karját az egyetem szelleme (már feltéve, ha az ilyen szellemeknek és kísérteteknek volna karja). Na de hagyjuk az én bánatomat. Inkább beszéljünk magáról. Nagy megtiszteltetés, hogy személyesen is megismerhetem! Megvallom, nem minden írását olvastam. De amihez hozzájutottam, azt nagyon rokonnak éreztem. Azokban is valamiféle egyetemes szellemet véltem fölfedezni.
– Zavarba hoz – mondta Örkény István. – Tudja, mostanában nem sok jót mondtak rólam. Abban a régi világban, amelyikben élnem adatott, nagyon ellenzékinek tartottak. Néha elnézték, de mégis. Aztán jött ez az új, és mit ad Isten, már megint ellenzékinek számítok.
– Irigyek! Föl sem érnek magához – bizonygatta a szakállas. – És én miben lehetnék a szolgálatára?
Örkény István röviden beszámolt közangyali minőségéről, meg arról, hogy egy doktori címmel szeretné elérni az őrangyali kinevezést.
– Bizonyára megérti, szellemtestvérem – tette hozzá afféle mentegetőzésként. – De ez egy ilyen ország. Aki magyarnak születik, annak még a Paradicsomban sincs másként.
– Nézzük csak, mit tehetünk – dörzsölte a tenyerét (persze csak képletesen!) az egyetem szelleme. Talán a modern magyar irodalom tanszékén kellene próbálkoznia.
– Gondolja, hogy én modern vagyok?
– Azt nem tudom. De ott ismerem a tanszékvezetőt. Kicsit szenilis, kicsit bogaras, de még a régiek közül való. Arról nem is beszélve, hogy éppen üléseznek: tán ez a legjobb alkalom, hogy megismerkedjen velük.
– Nekem nem nagyon tetszik az a társaság. Különösen az a nő! – mondta Örkény István, miután szemügyre vette a tanszéki értekezlet résztvevőit.
– Királyiak a megérzései, uram! Öröm magával beszélgetni! Az az egyik legkülön­legesebb tyúk, akit valaha életemben (?) láttam. Különlegesség. Az egy valódi has-fehér batávi!
– Has-fehér? – kérdezte meglepetten Örkény István.
– Csodálkozik, ugye? – örvendezett az egyetem szelleme. – Mindenki így van vele! Hát igen. Ahol fehér a tolla, az a hasa. Ellenben ha hátulról nézi valaki, ott az a két szemfolt, meg a rózsaszín tollazat: mint egy értelmes női arc. De az a feneke!
– És én majdnem bedőltem neki.
– Csak semmi pánik! Mások is így járnak vele. Mit gondol, hogy került a tanszékre?
– De hát ez nem baromfiudvar!
– Van itt valódi barom is, ne féljen. Azokból jut mindenhová.
– Valami jobb sehol? – kérdezte kétségbeesetten Örkény István, mert érezte, ebből nem lesz előléptetés.
– Volt itt egy rendes alak. Egy bárány. Hófehér. Az tele volt jó szándékkal. Bene, bene, mondogatta, ha segítséget kértek tőle.
– És? Mi van vele?
– Már nincs itt. Bűnbakot csináltak belőle. Rámondták, hogy fekete.
– De hát fehér volt, nem?
– Na igen, de az a disznó, aki a helyére furakodott, előállt azzal, hogy a szavak referen­cialitása bizonytalan.
– Az mit jelent?
– Hát hogy a fehér nem féltétlenül fehéret jelent. Esetleg mást. Talán éppen feketét.
– Hát akkor most mihez fogjak? – kérdezte Örkény István némi szünet után, ami alatt magukban mindketten a régi szép időkről elmélkedtek.
– Nehéz eset – mondta az egyetem szelleme.

– Ez igaz?Hogy a fehér fekete? – kérdezte Szerémi kísértete (a szellem, az angyal), és a hangja olyan bizonytalanul szólt, mintha elvesztette volna még az önnön létezésébe vetett hitét is. Érezhető volt, ha Szerémi így folytatja, szegényt végképp elhagyja az életereje (már amennyiben helyénvaló egy efféle lénynél életerőről beszélni).
– Manapság? – kérdezett vissza Szerémi. – Néha. De ez se biztos – tette hozzá.
– Ennél a könyvtár tényleg jobb – ismerte el az angyal.
– Hát akkor hagyj békén! – mondta Szerémi. – És tűnj el – tette hozzá. Rossz kedve volt, és kivételesen nem indokolatlanul. Ugyanis aznap épp a könyvtári állása ingott meg.

(Itt találja a kisregény tizennegyedik fejezetét!)

(Itt találja a kisregény előző fejezetét!)

(Itt találja a Kísértetregény kezdetét!)