Bárdos József: Kísértetregény Tizenegyedik fejezet

Egy hatalmas előcsarnokfélébe jutottunk, amely elfoglalta a földszint nagy részét. Néhány ajtó nyílott innen, meg innen indult a nagy sötétbarna falépcső, amely az emeletre vitt. A falak mentén vitrines szekrények álltak. A padlón vastag perzsaszőnyegek. Ezek egyikén Bajszínné holtteste. Rózsaszín selyem köntöse kissé alágyűrődött, ahogy félig kicsavarodott állapotban a hasán feküdt. Keze mellett zseblámpa hevert.
Bajszín elénk jött, kezében konyakospohár. Andrea most már igazán elsírta magát Bajszín vállára borulva. Még a szemfestéke is elmaszatolódott.

Tizenegyedik fejezet,

amelyben elkezdődik egy krimi
 

I.

Éjjel kettőkor eszeveszetten csörögni kezdett a telefonom. Nem mondhatnám, hogy boldoggá tett. Aznap vidéken jártam, későn értem vissza, aludni akartam. De hát mit tehet az ember? Magamban morogtam csak, amikor kiderült, hogy Kardos Andrea telefonált. Ismertem, naná, hogy ismertem. Andreát egy bizonyos körben mindenki ismeri, ha másként nem, hát hírből. Sok pletyka járja róla, hol ezzel, hol azzal boronálták össze, még a sógorát is emlegették vele kapcsolatban. Persze egy harminc körüli egyedülálló nő, ha akarja, igazán izgató tud lenni.
Az ilyen aztán nyugtalanítja a kispolgár fantáziáját. Szóval Andreáról mindent el lehetett képzelni. De azt még róla se hittem volna, hogy az éjszaka kellős közepén felhív azzal, hogy most azonnal szüksége van ügyvédre. Hogy menjek vele a sógora budaörsi villájába, mert a nővére meghalt. És a hagyatéki ügyeket velem akarja intéztetni. De mit szólhattam? Ebből élek.
Negyed óra sem múlt el, és már ott vártam Andreát a Bajza utcán. Ott lakott egy első emeleti kis lakásban. Nem kellett sokáig ülnöm egyedül a kocsiban. Amikor megjelent, megállapíthattam, hogy mint mindig, most is tökéletesen elegáns. Fekete kígyóbőr körömcipő, fekete harisnya, térd fölött végződő fekete rakott szoknya, hozzá széles öv, amely hangsúlyozta dereka karcsúságát, persze az öv is kígyóbőr ezüst csattal, akár a táskája. Fekete muszlin blúz, a nyakában briliáns nyakék, amely szándékosan meg is bontotta a gyász egyhangúságát. Arra gondoltam, ha nem lenne valami furcsa idegenség, hidegség ebben a nőben, hát bele is tudnék szeretni.
Szerémi egy pillanatra elhallgatott. Háziasszonyára pillantott, aki úgy ült ott az árnyékban, a kanapé sarkában, mint egy lustálkodó macska. És mintha épp mondani akart volna valamit, de hősünk felemelt keze elhallgattatta:
– Nem, ne higgye, azért nem szeretek bele minden nőbe! Meg különben sem rólam van szó: a regényem hőse beszél – mondta Szerémi, és folytatta:
Mindenesetre tökéletesen érthető, hogy miért keringett róla annyi történet. Olyan nő volt, akit muszáj észrevenni.
Kinyitottam neki a kocsiajtót.
– Jó estét – mondtam. – Fogadja részvétemet.
– Köszönöm. Azt is, hogy ilyen gyorsan eljött. Ilyen gyorsan – ismételte meg. Úgy beszélt, hogy az ember szinte érezte, a gyorsan alatt vastag aláhúzás remeg.
Közben a táskájából egy fekete selyem zsebkendőt vett elő, hogy letöröljön vele egy láthatatlan könnycseppet.
Indítottam. Csendben ült mellettem. Aztán ahogy az Margit hídra értünk, újra megszólalt:
– Szörnyű eset. Ott lesz a rendőrség is.
– Igen? De hát mi történt valójában?
– Nem mondtam még?
Tudtam, hogy pontosan tudja, mit csinál. Azt is tudja, hogy nem mondta még. De hagytam, hadd folytassa. Látni akartam, mire akar kilyukadni.
– Csak annyit tudok, hogy a nővére meghalt.
– Pista lelőtte Verát.
– A nővérét? A sógora? –gondolom, érezte hangomon a meglepetést. – De hogyan? Miért?
– Én semmit sem tudok. Pista hívott fel az előbb. Azt mondta, szörnyű baleset történt. Hogy tévedésről van szó. Nem is tudom. Én sem értem. Jaj, istenem…– emelte újra szeméhez a zsebkendőt, jelezve, hogy nem akar tovább beszélgetni. Hallgatott még akkor is, amikor nagy nehezen sikerült megállnom a sok rendőrautó között.

II.

Alig tudtunk bejutni a villába. Végül mégiscsak beengedtek minket. Egy hatalmas előcsarnokfélébe jutottunk, amely elfoglalta a földszint nagy részét. Néhány ajtó nyílott innen, meg innen indult a nagy sötétbarna falépcső, amely az emeletre vitt. A falak mentén vitrines szekrények álltak. A padlón vastag perzsaszőnyegek. Ezek egyikén Bajszínné holtteste. Rózsaszín selyem köntöse kissé alágyűrődött, ahogy félig kicsavarodott állapotban a hasán feküdt. Keze mellett zseblámpa hevert.
Bajszín elénk jött, kezében konyakospohár. Andrea most már igazán elsírta magát Bajszín vállára borulva. Még a szemfestéke is elmaszatolódott.
– Hadd mutassam be az őrnagy urat – bontakozott ki Bajszín az ölelésből. – A sógornőm, Andrea.
– Koltai Imre – nyújtotta kezét a rendőr. – Fogadja együttérzésemet.
– Köszönöm.
Én is bemutatkoztam.
– Örvendek, Gaál úr. Tudja, ronda egy eset – mondta az őrnagy.
– Mi történt tulajdonképpen? – kérdeztem.
– Nos hát – szólalt meg az őrnagy, miután helyet mutatott, és mindannyian leültünk egy alacsony asztal körül – hogy pontosan mi történt, az még előttem sem teljesen világos. Bajszín úr azt állítja, hogy betörőnek nézte a saját feleségét, és ezért lelőtte.
– Értsék meg, kérem – szólt közbe Bajszín, aki közben a fal mellett álló biedermeier szekreterből újratöltötte a poharát – sötét volt. – Ivott egyet, aztán folytatta: – Az egész, ahogy egyszer már elmagyaráztam az őrnagy úrnak, azzal kezdődött, hogy lépéseket hallottam innen lentről. Már kétszer betörtek hozzánk az utóbbi négy hónapban. Persze, hogy ideges lettem. Hiszen azóta se került meg semmi!
– De hát biztosítva volt minden, nem? – szólalt meg Andrea.
– Maradj már! – csattant fel Bajszín. – Persze, hogy biztosítva volt. Csakhogy a maga rendőrsége – mutatott Koltaira – az ég egy adta világon semmit sem csinál. De lezárni se hajlandók az ügyet. És addig a biztosító szóba se áll velem!
– Ott hagyta abba, hogy lépéseket hallott lentről.
– Igen. Úgyhogy felkeltem. És kijöttem a galériára. Kezemben a pisztoly, és…
– És akkor onnan fentről lőtt? – kérdezte Koltai.
– Dehogy lőttem!  Nem is akartam meghúzni a ravaszt.
– Akkor minek vette magához a fegyvert?
– Minek, minek! Maga mit tett volna a helyemben? – nézett rám. Nem válaszoltam. Láthatóan volt már benne némi nyomás, de még mindig ivott. Rossz állapotban volt. Meg lehetett érteni. Folytatta: – Nem olvasták? A múltkor is megvertek a betörők egy embert, csak mert véletlenül az útjukba került. Szörnyen eldurvult a világ! És ezek a lövöldözések, meg robbantások! Az ember már nem tudja, hová is bújjon el! – Bajszín újra kortyolt az italából.

III.

– Még mindig nem értem – mondta Koltai.
Akkor már egy órája ültünk ott. A rendőrautók elmentek, a holttestet is elvitték. Kezdtem nagyon álmos lenni. De az őrnagy bírta.
– Pedig már negyedszer mesélteti. Szórakozik velem? – méltatlankodott Bajszín.
– Csak még egyszer mondja el. Szóval kijött a galériára.
– Elindultam lefelé…
– Kezében a lőfegyver.
– Igen. Tudják, a hálószobák az emeleten vannak. Kijöttem a galériára…
– És nem vette észre, hogy a felesége nincs az ágyában?
– Hogy vettem volna észre!
– Nem aludtak együtt?
– Ugyan kérem! Saját hálószobája van mindkettőnknek! Illetve… hát… volt.
– Értem – mondta az őrnagy.
– Én el akartam kapni a gazembert. Már a betörőt. Láttam az imbolygó fényt…
– Miféle fényt látott?
– A zseblámpa fényét. Ott mozgott a földszinten. Tipikus betörőszerszám, nem? Maguk mit gondoltak volna az én helyemben?
– Nem tudom. Nyilván azt, amit maga – mondtam. – Maga mit gondolt?
– Világos, mit gondolhattam, nem? Hogy visszajött a betörő. Tudják, itt a szekrényekben még mindig épp elég értékes holmi van. Az apósom nagy gyűjtő volt. Ezüstök, kristályok, effélék. És arra gondoltam, talán ugyanaz a pasas, amelyik az ékszereket is elvitte. És ha sikerül fülön csípnem, akkor talán megkerülnek az ékszerek is, meg minden.
– Tehát azt gondolta, hogy betörővel áll szemben. És nem akarta használni a fegyverét. De akkor miért lőtt mégis? – kérdezte Koltai.
– Megijedtem. Az úgy volt, hogy a pasas…
– Miféle pasas?
– Szóval a feleségem! Ne dühítsen már. Van elég bajom, nem? Én azt hittem, valami betörő. Miért akar folyton összezavarni?
Egészen kikelt magából. Andrea felállt, odament hozzá, megsimogatta a haját:
– Ne húzd föl magad. Nem tehetsz róla. És ne igyál annyit!
El akarta venni Bajszín kezéből a poharat, de az lerázta magáról a nőt.
– Folytassa, kérem – mondta az őrnagy, mintha semmit se vett volna észre.
– Hirtelen rám irányította a zseblámpa fényét. Megijedtem. És meghúztam a ravaszt. Szörnyű! Tudom, hogy nem lett volna szabad! De akkor nem voltam ura a kezemnek!
– Értem – dőlt hátra Koltai. – Van ilyen. A fegyver ott van az ember kezében, és aztán magától elsül. Ezért mondjuk mindig, hogy nagyon veszélyes fegyvert kézbe venni. Fegyverrel szaladgálni.
– Most már én is tudom – mondta Bajszín, és ő is elengedte magát. Kiitta a poharát, felállt, újra töltött, visszaült a foteljába, belekortyolt a konyakba, aztán azt mondta: – A feleségem nyilván előbb meghallotta a zajt, mint én. És előbb lejött. Logikus, nem?
– De logikus – helyeselt Andrea. – Most már értem. Szegény… szegény Vera…

IV.

– Igen, nagyon logikusnak tűnik – mondta Koltai. – Hajlandó is volnék most rögtön lezárni az ügyet. Úgyis nagyon késő van már. Ha nem vigyázunk, még ránk virrad. Csak egy apróság nem egészen világos.
– Mi lehet itt még, ami nem világos? – nézett rám Andrea.
– Gondolom az – mondtam – hogy amennyiben Bajszín úr a felesége motozását hallotta meg lentről, és a feleségét vélte betörőnek, akkor, ha jól értem, valójában betörő nem is volt.
– Ez valami jogi csűrés-csavarás? – kérdezte Andrea értetlenül. – Most nem mindegy, hogy volt vagy nem volt igazán betörő? Kérem, ne jöjjön nekem ilyen felesleges részletekkel!
– Ez az! – mondta az őrnagy. – Pontosan ez a problémám.
– Mi a csoda ez már megint? – csattant fel Bajszín.
– Ha nem volt betörő, hogyan hallhatta meg azt Bajszín úr felesége? – kérdeztem Andreától.
– Miért tőlem kérdezi? Fogalmam sincs, mi történt. Nyilván valami másért jött le szegény Vera. Mondjuk, valami dolga volt. Ez is lehetséges, nem?
– Hogyne – mondta Koltai. – Na de mégis, miért jött le Bajszín úr felesége az éjszaka közepén?
– Honnan kéne tudnom?! – mondta dühösen Bajszín. – Nem szokta nekem bejelenteni, ha menni akar valahová. Talán nem tudott aludni.
– Na igen – vette át a szót Koltai. – De minek hozott magával zseblámpát, amikor egyszerűen fölgyújthatta volna a villanyt. Fönt van kapcsoló, igaz?
– Persze, hogy van – mondta Bajszín. – De nem gyújtotta fel.
– És maga sem. Miért?
– Ne nézzen így rám! – ugrott fel Bajszín. – Honnan a fenéből tudnám, miért nem gyújtott Vera villanyt? – Odament a szekreterhez, nagy lendülettel töltött magának. A konyakos kancsó kicsúszott a kezéből, leesett a földre. Ahogy az már lenni szokott, össze is tört. Ezen a szőnyegen is sötét folt keletkezett. Csak ez nagyobb volt, mint a másik, amelyet Bajszínné vére okozott. – Hogy a fene enné az egészet! – vágta földhöz dühében a poharát is Bajszín. – Honnan kellene tudnom, mi járhatott Vera fejében? Talán ki akart menni a kertbe. Szép idő van, a hold is sütött…
– Szóval fenn volt a hold. De akkor olyan nagyon sötét nem lehetett – szólt közbe az őrnagy.
– Elég! – kiabálta Bajszín. – Szálljon le rólam! Elegem van belőle, hogy minden szavamba beleköt, hogy mindent hatszor mondat el magának, hogy játssza a hülyét, pedig én nagyon is tudom…
– Jól van, Pista, nyugodj már meg – ment oda hozzá Andrea. – Elvégre rendőr. Mit akarsz tőle? Ezért kapja a fizetését.
– Az embert ilyen szörnyű csapás éri – folytatta Bajszín, talán egy fokkal tényleg csendesebben – és akkor ahelyett, hogy megértenék, hogy segítenének rajta, nekiesnek szőrözni, hogy mennyire volt világos a holdfénytől…
– Jól van, én megértelek – ölelte meg Andrea.
– Akkor se kéne ezt csinálni – morogta Bajszín, kibontakozott a nő karjaiból, és új poharat keresett magának.
– Ne igyál már annyit – mondta Andrea, de ez csak olaj volt a tűzre. A férfi kibontott egy új üveget, és azonnal töltött magának.
 

(Itt olvashatja a krimi végét és a folytatást)

(Itt találja a kisregény előző fejezetét!)

(Itt találja a kisregény első fejezetét!)