Bárdos József: Kísértetregény Tizedik fejezet
Szerémi egy percig hallgatott (mert a szemét legeltette), aztán nekikezdett.
– Valójában ez elég furcsa. Tudja az a helyzet, hogy a történetbe, amit írtam, valahogy beleíródott egy második, egy kisebb történet. És most azt gondoltam, hogy talán ezt mutatom meg magának. Persze nincsen még egészen kész, még biztos javítani kell rajta. Csak azt nem tudom, egyáltalán érdemes-e vele tölteni az időmet. Na, mindegy – mondta, mert érezte, hogy inkább csak az időt húzza, azért beszél ennyit, hogy még ne kelljen belefognia. Ránézett a nőre, és valahogy bíztatást vélt felfedezni a szemében. (Mind így vagyunk: azt olvasunk ki a másik tekintetéből, amit látni szeretnénk.) Úgyhogy olvasni kezdett.
Tizedik fejezet,
amelyben visszatérünk a véres valóságba, hogy aztán egy igazi krimivel próbálkozzunk
– Figyeled a Verát?
– Mi érdekes van rajta?
– Becserkészte a múzeumigazgatót.
– De hát a Kovács nős!
– Gondolod, két nőre már nem futja neki?
***
– Képzeld, el akarja adni a város a Tobolszky-kúriát.
– Úgyis összedől előbb-utóbb.
– Te nagyon tévedsz! Akkora üzlet az, hogy csuda. Szerintem megint a polgármester akar nyerészkedni a dolgon.
– Gondolod? Én azt hallottam, hogy fel akarják újítani.
– Hát épp ez az! Mit gondolsz, miért csinálják?
***
– Láttad, a Gizit? Már megint monokli van a szeme alján.
– Csodálkozol? Hazajött a férje.
– Na és?
– Az olyan féltékeny, mint egy vadállat. És veri is a Gizit.
– És ha egyszer agyonüti?
–Tudod, hogy mondják: Pénz számolva, asszony verve jó!
***
– Hallottad, hogy az áruház próbafülkéjéből elraboltak egy nőt?
– Na ne mondd már!
– De bizony. képzeld, bement ruhát próbálni. A barátnője meg várja, hogy előjön. De semmi.
– És aztán?
– Na, aztán benézett. Hát a nő sehol, csak a cipőjét hagyták ott.
– Atyám!
– Állítólag kommandósok szabadították ki, akkor már valami féltucat nőt összeraboltak a próbafülkékből.
– Te jó Isten, ezek után hogy merjen az ember ruhát próbálni!
***
– Hallottad, mit mesélnek arról a könyvtáros paliról? A Szerémiről?
– Mit?
– Hogy fűvel-fával csalta a feleségét, míg az egyszer rajta nem kapta.
– Így szokott ez lenni. Addig jár a korsó a kútra…
– Na, aztán kidobta, úgy, ahogy volt, egy szál gatyában. Óriási botrány volt. Állítólag ezért kellett neki eljönnie az egyetemről is.
***
Ilyeneket beszéltek a városban, de Szerémi mással volt elfoglalva. Dolgozni akart, vagy hát ki tudja, akart-e valójában. De az bizonyos, hogy már megint benn ült a szállásadónője szobájában, frissen sült piskótával tömte magát, és (néha teli szájjal is beszélve) arról tartott előadást, hogyan nyerte meg a fogadást, amit magával az ördöggel, illetve hát talán egy angyallal, szóval valami kísértettel kötött.
– Nem is mondtam még, tudja, hogy a házában egy kísértet lakik?
– Ez érdekes – mondta Anna. – Egy kísértettel kötött fogadást?
– Nincs is meglepődve?
– Tudja, a férjem olyan váratlanul ment el…
– Sajnálom – szólt közbe együttérzőn Szerémi.
– Semmi – mondta a nő. – Azt hiszem, már túlvagyok rajta. Csak azóta, még mindig, néha olyan furcsán érzem magam. Mintha lépéseket hallanék. Mintha látnám, ahogy kimegy a kertbe. Szeretett odakinn üldögélni, ha itthon volt. Máskor olyan, mintha szólna hozzám… – elhallgatott, majd hogy hősünk se szólalt meg, hozzátette: – Na ne ijedjen meg, nem vagyok őrült. Válaszolni azért még nem szoktam!
– Nem tudom, engem ki látogat – vette vissza a szót Szerémi. – De, tényleg, (maga is meglepődött, ahogy idáig jutott), a hangja a magáéra emlékeztet. Hát ezért volt olyan otthonos!
– Ez kedves – mondta a nő (aki végül úgy döntött azon az álmatlan éjszakán, hogy megmarad a magázásnál).
Hősünk kissé zavarba jött, és hogy ezt palástolja, újabb szelet piskótát vett. Anna látható örömmel nézte, hogy tömi magába a friss süteményt.
– Ízlik?
– Hogyne – mondta teli szájjal Szerémi, és még jobban zavarba jött.
– Tudja, ez nem akármilyen recept. Én általában hat tojásból csinálom. A lényeg, hogy csak két és fél deka liszt, meg három deka cukor kell tojásonként.
– Akkor azért ennyire omlós és könnyű – mondta Szerémi, és újabb szeletet kezdett magába gyömöszölni.
– Igen, azt hiszem – mondta Anna. – De beszéljen inkább a kísértetről.
– Kötözködött velem – mondta Szerémi, és lenyelte az utolsó falat piskótát – hogy miért nem írok krimit. Mert hogy azt el lehet adni.
– Jaj, elfelejtettem szalvétát adni – ugrott fel a nő, és a faliszekrényből hozott néhány szalvétát. Közben folytatta a beszélgetést. – Akárki is az a kísértet – mondta – igaza lehet. – A kollégáim se olvasnak semmit, legföljebb romantikus regényt vagy krimit. Azt mondják, ez az, ami szórakoztató és pihentető.
– Hát én írtam neki egyet – törölte meg a száját Szerémi, és letette az immár üres tányérját. – Agatha Christie modorában. Persze csak játékból.
– Elolvashatom?
– Hát? Ha akarja. Butaság. Én csakis a fogadás kedvéért…
– Ugyan már, ne szerénykedjen!
– Viszont az a helyzet, hogy most komolyan megpróbáltam összehozni egy kisebb történetet. Kitaláltam hozzá egy főhőst is. Csak azt nem tudom, milyen is valójában ez az egész.
– Nem akarja fölolvasni? – kérdezte a nő. – Ma úgyse megyek sehová. Ha maga is ráér… Majd összeütök kettőnknek valami vacsorát.
(Nem szép dolog, ha az elbeszélő eltitkol valamit az olvasó elől. Úgyhogy a legjobb, ha bevalljuk, hősünk éppen azt akarta, hogy felolvashassa, úgyhogy nem sokat kérette magát.)
Szerémi fölállt, átment a szobájába. Bekapcsolta a számítógépet, papírt tett a nyomtatóba, és pár perc múlva már vissza is tért, kezében a kézirattal. Kényelmesen elhelyezkedett a két ablak közötti süppedős fotelban, amelyet jól megvilágított egy karcsú állólámpa, és nekikezdett a fölolvasásnak. Illetve még megvárta, hogy a nő is elhelyezkedik.
– Megengedi? – kérdezte az, és Szerémi felé fordulva leült a fal mellett álló kanapéra, maga alá húzta a lábát, maga köré igazította a szoknyáját, és a hátát nekivetette a háttámlának.
Szerémi egy percig hallgatott (mert a szemét legeltette), aztán nekikezdett.
– Valójában ez elég furcsa. Tudja az a helyzet, hogy a történetbe, amit írtam, valahogy beleíródott egy második, egy kisebb történet. És most azt gondoltam, hogy talán ezt mutatom meg magának. Persze nincsen még egészen kész, még biztos javítani kell rajta. Csak azt nem tudom, egyáltalán érdemes-e vele tölteni az időmet. Na, mindegy – mondta, mert érezte, hogy inkább csak az időt húzza, azért beszél ennyit, hogy még ne kelljen belefognia. Ránézett a nőre, és valahogy bíztatást vélt felfedezni a szemében. (Mind így vagyunk: azt olvasunk ki a másik tekintetéből, amit látni szeretnénk.) Úgyhogy olvasni kezdett.
Éjjel kettőkor eszeveszetten csörögni kezdett a telefonom. Nem mondhatnám, hogy boldoggá tett. Aznap vidéken jártam, későn értem vissza, aludni akartam. De hát mit tehet az ember? Magamban morogtam csak, amikor kiderült, hogy Kardos Andrea telefonált. Ismertem, naná, hogy ismertem. Andreát egy bizonyos körben mindenki ismeri, ha másként nem, hát hírből. Sok pletyka járja róla, hol ezzel, hol azzal boronálták össze, még a sógorát is emlegették vele kapcsolatban. Persze egy harminc körüli egyedülálló nő, ha akarja, igazán izgató tud lenni. Magának magyarázzam? – szólt ki Szerémi a szövegből.
– Folytassa – mondta a nő.
(Szerémi krimijének a kezdetét itt olvashatja a 11. fejezetben!)
