Bárdos József: Kísértetregény - Hetedik fejezet
Az Asott Shire megyei St. Anne’s Wood-ban Miss Mardle éppen szokásos esti sétájára indult. Nagyon nyitva kellett tartania a szemét. St. Anne’s Wood divatba jött, és azok a gyilkosok, akik a kiváló bűnügyiregény-írónő könyveiben szerepeltek, újabban kivétel nélkül innen vették az ihletet rettenetesen borzasztóságos terveik valóra váltásához. Különösen kedvelték a helybéli hentes és mészáros családi és cselédi botrányait. Miss Mardle érezte, hogy a bűnözők mostanában mintha fél lépéssel előtte járnának. El is határozta, hogy ezentúl ő is igyekszik fél lépéssel önmaga előtt járni. És ez, gondolta, miközben kilépett kis, földszintes, virágos kerttel körülvett háza kapuján, egy ilyen magányos idős hölgy számára nem egyszerű feladat.
Hetedik fejezet,
amelyben fogadás köttetik
Teltek-múltak a napok, és Szerémi kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy lassan tényleg be kellene fejeznie a főnökasszonynak készülő prezentációt. Amit nemcsak azért sajnált, mert kellemesen tölthette napjait a kiskutricában, hanem azért is, mert így megmenekült attól, hogy a reggeli körüli pletykálkodást végig kelljen hallgatnia. Hogy ki kivel csalja a férjét, hogy mit főzött Zsuzsika vasárnap a sógoráéknak, hogy miért rosszak a tévéműsorok, és így tovább. Meg hát valljuk meg, kezdett hozzászokni ahhoz is, hogy tizenegykor megjelenik Vera a friss kávéval. És akárki akármit mondjon vagy gondoljon erről a szőkeségről, a kávéja mindig finom volt.
Hősünk minden ilyen alkalmat igyekezett megragadni, hogy valamiképpen közelebb kerüljön a lányhoz, beszélt neki a regényéről, arról is, hogy most egy újabb könyv összehozásával próbálkozik. Nem mondhatni, hogy a lány nem figyelt volna oda rá, még az is lehet, hogy érdekelte a dolog, erre vallott a sok Tényleg? Igazán? Tök jó! Nahát! és hasonló, amivel hősünk szavait díjazta.
Az angyallal (kísértettel) éppen ellenkezően alakultak a dolgok. Vele Szerémi egyre könnyebben találta meg a közös hangot (beszámolt neki mindenről, beleértve a Verával kapcsolatos, néha kissé talán túl egyértelmű elképzeléseit is). Mint ahogyan a leendő új könyv is ezekben a beszélgetésekben formálódott (sajnos még mindig a kezdet kezdetén: a műfaj kérdéseinél tartottak).
Szerémi kötötte az ebet a karóhoz, hogy valami fontos mondandókat akar regénnyé formálni, a kísértet pedig arra igyekezett rávenni, hogy valami eladhatót hozzon létre.
– Nézd meg, Shakespeare nézői is mit akartak látni? Szerelmi történetet, gyilkosságokat, krimit, hátborzongatást. És Shakespeare nem érezte megalázónak, hogy kielégítse a kívánságukat. Hát persze, hogy megtöltötték a Globe-ot – magyarázta egyik este az angyal, aki a Freud-ügy óta nem materializálódott.
– Na ne gyere nekem Shakespeare-rel! – morgott Szerémi.
– Hát fogj neki! Mi kell? Szerelmi történet? Tessék: Rómeó és Júlia. Micsoda szerelem! Gyilkosságok? Öngyilkosságok? Tessék: Rómeó és Júlia. Thibalt, Mercutió, Paris, Júlia, Rómeó. Hátborzongatás? Tessék: tetszhalál, jelenet a kriptában az oszló és a friss hullák társaságában. Égnek áll már hátadon a szőr? Mit gondolsz, az a sok fajankó, aki ott ácsorgott a Globe földszintjén, mi a fenéért ment be, ha nem ezért?
– Shakespeare! Hol vagyok én attól? – morogta Szerémi.
– Sehol. Mert te lenézed az olvasódat, ahelyett, hogy a kegyeit keresnéd. Nincs benned semmi üzleti érzék. Nem írsz scifit? Jó. Nem írsz szerelmi történetet? Akkor írj krimit!
– Krimit?
– Azt. Nem nagy ügy.
– Szerinted – mondta Szerémi.
– Csak egy megfelelő hős kell. Egy magándetektív.
– Egy Sherlock Holmes?
– Úgy valahogy. Egy Poirot. De lehetne magyar is.
– Van jó magyar magándetektív?
– Találj ki egyet. Vagy legyen ügyvéd – mondta a kísértő (aki ilyen pillanatokban mintha maga is ügyvéd lett volna: az ördög ügyvédje).
– Mint Perry Mason?
– Például.
– Vagy inkább egy öreglány.
– Látom, kezdesz belejönni. Igen, mint Miss Marple.
– Hát fogadjunk, hogy tudnék olyat írni.
– És mibe fogadjunk, ha szabad kérdeznem?
– Nekem mindegy.
– Ha te győznél, amit őszintén remélek, mert azt jelentené, hogy kezd megjönni a jobbik eszed, akkor tényleg azt hozom ide neked, akit csak akarsz. Kérheted Szent Ágostont vagy akár Einsteint is. Rendben?
– Oké. Hát lássuk.
– Ohó! És mi van, ha mégse nyersz?
– Tán a lelkem kéne? Mi vagy te, Mefiszto?
– Ne gyere nekem a Fausttal, jó? Nem szeretem, hogy hiába nyeri meg az ördög a fogadást, az angyalok ellopják, és felviszik a mennybe Faust lelkét. Ez sportszerűtlen. Nem illik az Úristenhez.
– Angyal létedre nem félsz ilyeneket mondani? Mi van, ha Isten fülébe jut?
– Ez itt másvilág. Nem Magyarország. Nálunk nincsenek besúgók.
– Ne tereld el a figyelmem a fogadásról. Figyelj! Ha nem tudom megcsinálni, tiéd a lelkem. Azt teszel vele, amit akarsz. Rendben?
– Nem hangzik rosszul – mondta az angyal, és úgy látszik, elégedett volt a megállapodással, mert aznap már meg se szólalt. Pedig fütyült ő hősünk lelkére.
Szerémi viszont dühös volt, és ez munkára ösztökélte. Leült a gép elé, és verni kezdte a billentyűket:
Kodelkáné kosara
(bűnügyi regény)
I.rész
Az Asott Shire megyei St. Anne’s Wood-ban Miss Mardle éppen szokásos esti sétájára indult. Nagyon nyitva kellett tartania a szemét. St. Anne’s Wood divatba jött, és azok a gyilkosok, akik a kiváló bűnügyiregény-írónő könyveiben szerepeltek, újabban kivétel nélkül innen vették az ihletet rettenetesen borzasztóságos terveik valóra váltásához. Különösen kedvelték a helybéli hentes és mészáros családi és cselédi botrányait. Miss Mardle érezte, hogy a bűnözők mostanában mintha fél lépéssel előtte járnának. El is határozta, hogy ezentúl ő is igyekszik fél lépéssel önmaga előtt járni. És ez, gondolta, miközben kilépett kis, földszintes, virágos kerttel körülvett háza kapuján, egy ilyen magányos idős hölgy számára nem egyszerű feladat.
St. Anne’s Wood nevezetes, élenjáró község volt. Itt például már régen esteledett, amikor a szomszédos falvakban, például St. Alberts Hoolban még a delet sem ütötte az ottani, verekedéseiről híres kovácsmester. És akkor hol volt még attól, hogy a feleségét verje, pedig anélkül egy este sem múlhatott el. Szokta is mondogatni Miss Mardle, ha a dolog szóba került: a családi boldogság titka a megszokás biztonsága!
Miss Mardle tehát lassan lépegetett, vigyázott, el ne tévedjen. Egész idő alatt egy buta kis gyerekdal motoszkált a fejében. Nem tudta, miért épp ez a régi, tréfás, darabolós gyilkosság jutott eszébe, de ezt dúdolta magában, ahogy ment a falu főutcáján, amely St. Anne’s Wood egyetlen utcája volt:
Kodelkáné
mi van a kosárba?
Kodelkának
keze, feje, lába…
Dudorászott, és közben egyik lábát mindig egy fél lépéssel a másik elé tette. Nem is olyan nehéz, mint gondoltam, állapította meg. Szinte repült már. Elütött két hazafelé tartó postagalambot, egy kis négymotoros sportrepülőt (csak ketten ültek benne), aztán a patikánál jobbra fordult, mert arra vezetett az utca. Nemsokára a patak partjához ért. A part menti tölgyfán a legkülönfélébb madarak csiripeltek. Fecskék, struccok, őzek, pacsirták és más ragadozó fajok ütöttek szállást itt nyaranta. Miss Mardle leginkább innen szerezte értesüléseit. Tudta, amit már a verebek is csiripelnek, az bizonyosan fontos dolog.
Most épp Shotlan őrgrófot emlegették. Ő volt St. Anne’s Wood egyik fő nevezetessége. Grófnak született, de aztán fiatal korában a gyarmatokon szolgált. Indiában lett belőle vasúti pályaőr, azazhogy pályaőrgróf. Ott ragadtak rá a bennszülöttek kedves nyelvi szokásai, például az, hogy összesen csak két angol szót használt, a „yes”-t és „no”-t. Ám ő a „yes”-t mindig erős fejcsóválással, a „no”-t pedig határozott fejbólintással ejtette. Ettől kijelentéseit mindig valami keleties bölcsesség lengte körül. De most nagy bajban volt. Gyilkossági ügybe keveredett.
– Régen éreztem, hogy valami nincs rendben az őrgróf körül. Ezért volt hát az a múltkori is… – tanakodott magában Miss Mardle.
Hazafelé vette az útját, az utcának úgyis vége volt. Így idejében érkezett. Az új cselédlány épp a hűtőbe tette a teáskannát, hogy a délutáni teázáshoz felforralja a vizet. Miss Mardle türelmesen elmagyarázta, még csak tizenharmadjára, hogy a vizet tűzön főzik, aztán öltözni kezdett. Közben azon járt az esze, hogy milyen nehéz manapság jó cselédlányt találni! Ha meg végre kitanul nála valaki, azt elcsábítják tőle. Mint a legutóbbi lányt is, akit a megyei rendőrfőnök elvett feleségül. Nem csoda: olyan ügyesen segédkezett annak a nagy port felvert rettenetes alsónadráglopásnak a kiderítésében!
Egyszerű, zöld tweedszoknyát vett, fölül magára tekert egy méter hatvan centi kézi készítésű ekrü csipkét, felhúzott hozzá egy fél gumicsizmát, fejére a kislánykorában nagyapjától örökölt keménykalapot tette, és már készen is állt az indulásra. Konzervatív, de ízléses öltözék, állapította meg elégedetten, ahogy a tükörben szemügyre vette magát.
– Majd az őrgróféknál megteázom – szólt még be a konyhába a lánynak, aki épp tüzet rakott a konyha közepén, hogy azon forralja fel a teavizet: tanulékony elme volt! És Miss Mardle kilépett az utcára.
(A nyolcadik fejezetet itt olvashatja)
